A 80-as évek egyik közönségkedvenc sorozata volt a Tom Selleck főszereplésével készült Magnum P.I., amiben a mindenre elszánt magánnyomozó Higgins, TC és Rick segítségével tárt fel különböző bűneseteket – 162 epizódon keresztül.
A Magnum szellemi atyja az a Glen A. Larson, aki már a 60-as és 70-es években letette a névjegyét Hollywood asztalára, méghozzá olyan, nálunk is ismert sorozatokkal, mint a Csillagközi romboló, a Knight Rider, a Quincy M.E., vagy a Half Nelson. A Tom Selleck főszereplésével készült széria fejlesztését eredetileg az ABC-nél tervezte, az amerikai óriáscég azonban 1979 januárjában a sorozatot gyártását leállította (és több más, már debütált projektet is törölt), így Larson a CBS-től kapott mentőövet ahhoz, hogy munkája ne vesszen kárba.
Jóval ismertebb Selleck története, akit szerződése annyira kötött a produkcióhoz, hogy végül el kellett utasítania Indiana Jones szerepét (Az elveszett frigyláda fosztogatói 1981-ben került a mozikba), így került ott helyzetbe Harrison Ford. Pedig Tom kapott még egy esélyt az élettől: 1980-ban ugyanis egy óriási (AFTRA/Filmszínészek Céhe) sztrájk miatt a Magnum forgatása 1980 decemberére csúszott, és ez elvileg lehetővé tette volna számára, hogy mégis elvállalja a híres régészprofesszort George Lucas és Steven Spielberg mozijában (amiről itt olvashatnak a Retro Magazinban)…nem tette.
A Magnum pilot-verziója (1980):
Tom Selleck ekkor persze még nem sejtette, hogy később hiába fog próbálkozni a mozifilm világában, élete végéig sorozatszereplőként – mi több: Magnumként – fog rá asszociálni a közönség. Ezt azonban utólag aligha bánhatja, hiszen még így lassan 80 felé ballagva is állandóan foglalkoztatott, népszerű színész (Zsaruvér című sorozata pedig 2010 óta töretlen népszerűségnek örvend, vagyis lassan lekörözi a Magnumot!). 1984-ben Emmy-díjat is nyert a címszereplő alakításáért (sőt, öt alkalommal is jelölték), három évvel később pedig a társszereplő – szintén ikonikus – „Higgins” megformálója, John Hillerman szintén Emmy-díjat kapott, magát a sorozatot pedig hétszer (!) jelölték Golden Globe-díjra – ezekből végül egyet hozott el 1985-ben.
A hamisítatlan Magnum-intró, amit mindenki imádott, valójában csak a 12. epizódtól kezdődően hallható (Mike Post és Pete Carpenter szerzeménye, Larry Carlton gitárjátékával), később azonban akkora sláger lett belőle, hogy 1982-ben még a Billboard 100-as listára is felkerült:
Főhősünk, Thomas Sullivan Magnum IV (Tom Selleck) egy magánnyomozó, aki Robin Masters nevű barátja szerény hajlékában, egy 200 hektáros tengerparti birtok vendégházában tölti „viszontagságos” életét, méghozzá festői szépségű Hawaii-szigeteken (Oahu). A tulajdonos a Charlie angyalai történet sémájához hasonlóan mindvégig a háttérben marad, a néző tehát többnyire csak hallani fog róla (azért így is több szerephez jut, mint Columbo felesége). Öt epizódban meg is szólal és maga Orson Welles, a legenda kölcsönözte hangját rövid jeleneteihez.
Valójában azt sem tudjuk, hogy Magnum pontosan mit is keres Robin villájában és miért tartózkodhat ott ilyen hosszú ideig (korábban valamilyen szívességet tett Mastersnek, vagy felbérelte őt egy ügyben?). A fényűző élet mindenesetre biztosított számára és ehhez fényűző verda is dukál: a sorozat bajszos hódítója mellett pedig a tűzpiros Ferrari 308 GTS Quattrovalvole is ikonikus szereplővé avanzsált. És akkor még nem beszéltünk a John Hillerman által alakított Jonathan Quayle Higgins-ről, a brit hadsereg egykori törzsőrmesteréről, aki a Masters-birtok szigorú, szabálykövető gondnoka, és természetesen gyakran összeütközésbe kerül a meglehetősen laza életvitelt gyakorló Magnummal. Higgins két gyönyörű „Ferrarival” járőrözik a terepen: a Zeusz és Apolló névre hallgató dobermannokkal, akik általában Tomot is betolakodónak tekintik.
Magnum és Higgins kapcsolata kezdetben meglehetősen hűvös, de a sorozat előrehaladtával egyfajta kimondatlan tisztelet és szeretet alakul ki a páros között. Sok későbbi epizódban több képernyőidőt is szenteltek ennek a furcsa párosnak, miután a kapcsolat népszerűnek bizonyult a rajongók körében. Az utolsó két évadban visszatérő téma Magnum gyanakvása, miszerint Higgins valójában maga Robin Masters, ezt azonban sem bizonyítani, sem cáfolni nem sikerül.
Magnum, a trópusok James Bondja:
Higgins mellett Magnum két fő társa a szigeteken Theodore „T.C.” Calvin (Roger E. Mosley), aki egy egyszemélyes helyi helikopteres charter- és turistabusz-szolgáltatást üzemeltet „Island Hoppers” néven, és gyakran rábeszéli Magnumot, hogy különböző ügyek során repüljön vele, valamint Orville Wilbur Richard „Rick” Wright (Larry Manetti), aki egy helyi bár tulajdonosa. A pilot epizódban ez a városban a Casablanca által ihletett „Rick’s Cafe Americain” volt, ahol Rick az 1930-as évekhez illő öltözékben jelent meg. A pilot befejezése után azonban a vezetők úgy érezték, hogy a nézők nem tudnának teljes mértékben kapcsolódni ehhez az elemhez, így Rick „áttért” a tengerparti King Kamehameha Club vezetésére, amelynek exkluzív tagsága van, Higgins pedig az igazgatótanács tagja. Talán nem meglepő, hogy Magnum gyakran fordul meg a klubban és persze folyamatosan fizetetlen számlákkal távozik, ami tovább szítja a Magnum-Higgins viszályt. T.C. és Rick egyébként mindketten a VMO-2 volt tengerészgyalogosai, akikkel Magnum, mint a haditengerészet SEAL-jének egykori tagja és a tengerészeti hírszerzés tisztje együtt szolgált a vietnami háborúban.
A Magnum egy kiforrott, érett, jól megírt sorozat, érezni rajta Glen A. Larson „keze nyomát”. A feszültségkeltés és a humor kifejezetten jó összhangban van és egyik soha nem válik a másik kárára. A hazai nézők többségének valószínűleg a Miami Vice ugrik be, ha hasonló környezetben játszódó bűnügyi történetre kellene asszociálni, pedig a Magnumot bizony egy másik nagy sikerszéria, a Hawaii Five-O ihlette, ami 12 esztendőn át volt igazi közönségkedvenc és éppen Thomas magánnyomozó vitte tovább az örökségét (vannak is bőven utalások az 1968 és 1980 közötti sorozatra, ha ismerjük az elődjét, könnyen észrevesszük). A Magnummal a legnagyobb kockázatot tehát csupán a castinggal vállalták magukra a készítők, ugyanis lényegében ismeretlen színészekkel építették fel az egész produkciót – ma már persze tudjuk, hogy jól sült el a dolog. Még Tom Selleck sem számított A-kategóriás sztárnak a 70-es években, mégis, Larsonék valami miatt ragaszkodtak a szerződtetéséhez, pedig mind anyagilag, mind a forgatókönyv egyes részleteinek tekintetében komoly követelésekkel kellett szembesülniük. De jó, hogy a megérzésükre hallgattak.
Kaland és akció festői szépségű helyeken? Akkor ezeket feltétlenül ajánljuk:
Magnum P.I.
bűnügyi, akció, sorozat 1980-1988
„A bajusz csakúgy, mint a szakáll (…) olyan, akár az igazság: földre tiporhatják, mégis feltámad újból.” – P. G. Wodehouse
+ Egyszerre vicces és komoly is tud lenni
+ Higgins
– Azért néha látszik, hogy nem egy A-kategóriás krimi
– Egy-két sztár jó lett volna epizódszereplőnek
- Látványosság
- Zene / Hang
- Érdekesség
- Élmény
- Szavatosság
Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!
További cikkek
Planet Funk – Táncos, sportos, slágeres
Három ismérve is van az olasz gyökerű, de a brit elektronikus zenei hullámot követő formációnak, a 2000-es évek egyik nem kiemelt, de kifejezetten kellemes meglepetésének. A Planet Funk remek stílusötvözetek okos felhasználásával szert tudott tenni egy-két slágerre, ezzel biztosítva helyét a korabeli diszkókban és a popzenei tabellán is. Másrészt nagy sportklubok szurkolóinak a szívébe is belopta magát, akik évtizedekre biztosítják hírnevét.
Jean-Michel Jarre: Oxygène – Csak úgy kapkodtuk a levegőt
Az ikonikus francia elektronikus zeneszerző harmadik stúdióalbuma lassan fél évszázada ejti ámulatba a közönséget. Az 1976-ban kiadott Oxygène-t úgy írták le, mint a „a hetvenes évek szintetizátor-forradalmának vezetőjét” – és talán nem is túloztak.
Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja
1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.