Az utolsó csillagharcos – Nem csak játék és mese

Nem pusztán felhőtlen szórakoztatást volt képes nyújtani az 1984-ben debütált klasszikus, de egyes technikai innovációival megmelengette számos sci-fi rajongó szívét is. A családbarát űrmese remekül illett a korszak slágerfilmjeinek sorába (Végtelen történet, Kedves ellenségem, Dűne, Szörnyecskék, Vissza a jövőbe), a Csillagok Háborúja univerzuma mégis parkolópályára kényszerítette.

Mindenféle megbántás nélkül mondhatjuk, hogy a filmet olyan rendező dirigálta, akinek erőssége inkább az írás volt. Nick Castle a Menekülés New Yorkból (1981), John Carpenter ikonikus filmjének társszerzője, de Steven Spielberg 1991-es Hook kaland-mozijának forgatókönyvírói csapattagja volt. Természetesen megemlíthető egy-két ismertebb cím direktori repertoárjából is (Dennis, a komisz, Kőagy őrnagy, Szép szőke herceg), ezek azonban jellemzően felejthető vígjátékok.

A film látványvilágának megteremtésében óriási munka volt, amiért Jim Bissell Oscar-jelölt művészeti vezető és a szintén jegyzett és ismert Ron Cobb (Alien filmek, A mélység titka, Az elveszett frigyláda fosztogatói, Az emlékmás, Titan) felelt. A jelmeztervezést pedig egy igazi sci-fi specialistára, Robert Fletcherre bízták, aki a Star Trek mozifilmek készítésében vállalt komoly szerepet, de az Észak és Dél című sikersorozatban végzett munkájáért is begyűjtött szakmai elismeréseket.

Egy nem is olyan messzi-messzi galaxisban…

Történetünk nem túl bonyolult: főhősünk Alex Rogan (Lance Guest) egy lakókocsiparkban tengeti mindennapjait a hegyekben. Csodaszép barátnője, Maggie (Catherine Mary Stewart) sem képes feldobni unalmas életét és a srác folyton aggódik, hogy nem fog tudni kitörni ebből a világból. Egyetlen szórakozása egy Starfighter nevű videójáték, ami a helyi kis kocsma verandáján kiállított gépen fut. Alex már annyit nyüstöli a masinát, hogy profi csillagharcossá képezi ki magát és egy nap sikerül minden létező rekordot megdöntenie.

Főhősünk életében váratlan fordulat következik be: egy titokzatos idegen érkezik a parkba, aki Centaurinak hívatja magát (az Oscar-jelölt Robert Preston) és arra kéri, tartson vele egy „kisebb” utazásra. Alex gyanútlanul beül az autónak látszó járműbe, amiről csakhamar kiderül, hogy egy űrhajó és rögtön a Csillagközi Szövetség bázisára szállítja őt. A videójáték valójában egy titkos kiválasztási folyamat első lépése volt, mivel az űrhadseregnek létszükséglete a tehetséges ifjoncokból álló utánpótlás kinevelése.

Egy Xur (Norman Snow) nevű alak, a Szövetség korábbi tagja korábban létrehozta a Kodan Armadát és arra készül, hogy leigázza az egész univerzumot – benne a Föld nevű planétával -, így nem sok idő maradt az ellenállás megszervezésére. Alex bár kezdetben határozottan elutasítja a nemes felkérést, szerencsére azonban talpraesett mentora, Grig (az Oscar-jelölt Dan O’Herlihy, akit a Robotzsaru filmekből is ismerhetünk), meg persze az otthoni unalmas, kilátástalan élet fenyegetése megváltoztatja álláspontját.

Vissza a jövőbe

Az utolsó csillagharcos egy hamisítatlan ifjúsági sci-fi, amiről nyugodtan mondhatjuk: azért (is) lett csak utólag kultfilm, mert saját idejében (1984) a Csillagok Háborúja „fogságában” tengődött. Látványvilágát annak ellenére megmosolyogták, hogy technikai újításainak néhány eleme kifejezetten úttörő volt: ez volt például az első (!) film, amiben minden különleges effektet számítógépes animációval állítottak elő (amit főleg a mai CGI-orgiák fényében igencsak értékelni kell…). Igaz, története „nem vette elég komolyan” az akkor divatos univerzum-alkotás alapszabályait.

Ha tárgyilagosak akarunk maradni, akkor talán úgy lehetne fogalmazni, hogy Az utolsó csillagharcos nem egy megdöbbentő fordulatokban gazdag, monumentális sci-fi, ami filozofikus síkra kívánja terelni a fő motívumokat: inkább a 90-es évek Disney-sorozatainak hangulatát idéző laza, kedves, humoros, a család minden tagját szórakoztatni képes alkotás. Ennyi és nem több, de éppen ezért (is) szerethető annyira. És ha már a látványvilág kapott hideget, akkor kapjon itt némi balanszot. A jelmezek tekintetében például egészen parádés munkát végeztek a készítők: sok későbbi űrcsoda is megirigyelte, amit ebben a produkcióban letettek az asztalra (nem csoda, hogy a fent már említett Robert Fletcher a 90-es években is foglalkoztatott jelmeztervező volt Hollywoodban). Érdemes megnézni minden egyes mellékszereplő kidolgozottságát: garantáltan asszociálni fogunk más filmekre, amik a 1990-es és 2000-es években készültek, nem véletlenül.

Igazából semmi szükség arra, hogy tárgyilagosnak maradjunk, mert Az utolsó csillagharcos méltán megérdemli a hozsannázást. Ezt a filmet egyszerűen jó nézni és hallgatni (magyar szinkronnal is!). A poénok ülnek; a sztori logikátlan részei (van belőlük bőven) egyáltalán nem zavaróak; a karaktereket szinte rögtön megszeretjük (sajnos a gonoszok nagyon kevés szerephez jutnak, értük azért tényleg kár); és a szuper zenei aláfestésekkel megspékelt hangulat magával ragadó. Megkockáztatom, ha csak tíz évvel később debütál ez a darab, a stúdió a folytatást is bekéri. Nem így lett, sebaj: egyelőre megelégszünk ezzel a bő másfél órával is.

De ha már folytatás: szólnak ugyan hírek arról, hogy Az utolsó csillagharcos is kap egy remake-et, de valószínűbbnek tartom, hogy a producerek inkább Ernes Cline feltűnően hasonló sztoriját, az Armadát fogják megfilmesíteni, tekintettel a szintén általa írt Ready Player One sikerére. Addig is, akinek nem volt elég a 80-as évek sci-fi őrületéből és már túl van Az utolsó csillagharcoson is, annak jó szívvel ajánlom a Kedves ellenségem (1985) című mozit is. Szerintem nem fog csalódást okozni.