Kedves ellenségem – Tartsd közel magadhoz

1985-ben mutatták be a nyugati világban Dennis Quaid egyik híres sci-fijét, ami látványvilágával ugyan kevésbé, történetével és mondanivalójával annál inkább jelentős alkotásnak bizonyult.

Egy kifejezetten háborúellenes, a különböző kultúrák békés együttélését propagáló filmmel állunk szemben, ami korának egyik fontos és divatos politikai üzenetét hordozta. Ma már szinte hihetetlen, hogy ennek ellenére az USA-ban csúnyán megbukott, ugyanakkor, 3 évvel később, a már széthullóban lévő Szovjetunióban történő bemutatkozása óriási sikert aratott.

Hasonlóan érdekesen alakult a gyártás is. A filmet Budapesten kezdték el forgatni, csakhogy az eredetileg felkért brit rendező, Richard Loncraine egy hét után összeveszett a 20th Century Fox-szal, így őt menesztették és a nyugat-német Wolfgang Petersennek (A tengeralattjáró, Vírus, Végtelen történet) passzolták át a produkciót. A stúdiófelvételek és az utómunkálatok így Münchenben készültek, míg a külső helyszíneket Lanzarote biztosította. A bolygó, ahol történetünk játszódik, nagyrészt kopár, vulkános, lávabarlangokban és színes tavakban gazdag vidék, amihez a Kanári-szigetek keleti ékszerdarabja tökéletes díszletként funkcionál.

Zűr az űrben

A történet a világűr egyik bázisán indul, ahol egy csatát követünk végig az emberek és a drakónok (idegen civilizáció) között. A kegyetlen ütközetben a földlakók állnak nyerésre és ebben komoly érdeme van Davidge vadászpilótának (Dennis Quaid – Frekvencia, G. I. Joe, Holnapután, Távol a mennyországtól) aki azonban az utolsó összecsapás során hibázik és pilótatársával együtt egy idegen bolygó légterébe kerül, majd gépével annak felszínére zuhan. Utolsó ellensége, egy drakóni lény szintén a közelben landol, tekintettel arra, hogy főhősünk a gépét rendesen helyben hagyta. Davidge társa nem éli túl a landolást, így a pilóta egyedül folytatja tovább a csatát az idegen ellen, immár puszta kézzel.

A két hajótörött azonban lassacskán rájön, hogy a túlélés érdekében okosabb, ha nem ölik meg egymást, hanem megpróbálnak együttműködni és segítséget kérni. Rájönnek, hogy hosszú távra kell berendezkedniük, így az évek múlásával elválaszthatatlan barátokká válnak és immár együtt néznek szembe a váratlan kihívásokkal is. Innentől kezdve nem spoilerezek, inkább bátran ajánlom, akit érdekel, mi lesz hőseinkkel, az nézze meg ezt a nagyon is szerethető kalandfilmet.

Karakterben az erő

A mozi erősségét egyértelműen a jól kidolgozott karakterek (nem, nem csak a két főszereplőé!) és a színészek alakítása jelenti. Dennis Quaidnek kifejezetten jól áll a vagány és agresszív vadászpilóta szerepe, az idegen Drac-ot pedig az a Louis Gossett Jr. alakítja – nem mellesleg az első színesbőrű színész, aki legjobb mellékszereplő kategóriában Oscar-díjat nyert (még 1982-ben, a Garni-zóna című filmért). Itt is komoly munkát végez a jelmez alatt: játéka, gesztikulálása, hangja tényleg elhiteti a nézővel, hogy egy hüllőszerű humanoid lény próbál kapcsolatot teremteni főhősünkkel. Külleme kissé emlékeztet Guillermo del Toro A víz érintése (2017) című produkciójában szereplő lényére és spoilermentesen mondhatom, hogy a két sztori egyes szakaszai között is felsejlik némi hasonlóság. Feltétlenül megemlítendő Brion James is (mint Stubbs, a rabszolgahajcsár), aki rövid időre ugyan, ám annál fontosabb mellékszereplőként tűnik fel a színen – és már megint tökéletesen hozza azt a karaktertípust, amit megszokhattunk tőle a Szárnyas fejvadász, Az ötödik elem, a Megint 48 óra, vagy épp az Árral szemben mozikban.

Galaktikus tanmese

A filmet elsősorban azoknak ajánlanám, akiket egy lebilincselő történet, egy fontos mondanivaló, a drámaiság és a katartikus befejezés jobban a fotelbe tud szegezni, mint a látvány, a vágás és a koreográfia. Mert igaz ugyan, hogy Wolfgang Petersen megpróbálta hozni azt a színvonalat, amit az egy évvel korábbi Végtelen történettel sikerült neki, itt a megvalósítás mégis inkább tűnik kissé avíttnak, „VHS-szintű” produkciónak, mint vérprofinak. A környezet tetszetős, a díszletek (bánya, bázis, kunyhó, űrkapszula stb.) teljesen rendben vannak, „kihasználtságuk” már nyilván hagy kívánnivalót maga után. Azért nem kell szörnyű élményre készülni: a Barry B. Longyear sci-fi író könyve alapján készült mozi vonalvezetése végig logikus, a sztori izgalmas és feszült, és bár a szereplők sorsának alakulása nem megjósolhatatlan, mégis drukkolunk nekik (vagy épp ellenük).

Külön említést érdemel, hogyan állítja szembe az alkotó az emberiség képmutató magatartását valódi természetével: míg a 21. század végére béke honol a Föld népei között, a világűr kolonizálása és így a drakónok kiirtása, illetve rabigába hajtása teljesen elfogadott. A Kedves ellenségem ugyanakkor arra is rávilágít, hogy ez az évezredek óta elítélhető, bár kétségkívül sikeres viselkedés egyrészt nem feltétlenül kizárólag az emberi faj sajátja, másrészt az egyén szintjén megváltoztatható. Amikor ugyanis valóban adódik lehetőség arra, hogy megismerjük ellenségünket, könnyedén belátjuk, hogy sokkal több a közös bennünk, mint ami szétválaszt minket. És igen: a gyűlölet akár barátsággá is alakulhat. Ez pedig több, mint tolerancia.