Az ikonikus francia elektronikus zeneszerző harmadik stúdióalbuma lassan fél évszázada ejti ámulatba a közönséget. Az 1976-ban kiadott Oxygène-t úgy írták le, mint a „a hetvenes évek szintetizátor-forradalmának vezetőjét” – és talán nem is túloztak.
A történelem egyik legkelendőbb francia, elektronikus és instrumentális albuma 2016-ig – becslések szerint – 18 millió példányban kelt el. De, hogy nyomatékosítsuk a „Jarre-mágia” erejét, elég lenne annyit megemlíteni, hogy ez az az album, ami olyan későbbi előadók és formációkra hatott, mint például Moby vagy a Pseudo Echo.
Érdekesség, hogy Jean-Michel Jarre az Oxygène-t egy rögtönzött stúdióban rögzítette, amelyet párizsi lakásában állított fel, különféle analóg és digitális szintetizátorok, valamint egyéb elektronikus hangszerek és effektek segítségével. Egy szintén francia hangmérnök, Michel Geiss segített neki az albumon használt hangszerek megvásárlásában, felvételében és programozásában. Zenei stílusára pedig legjobban a Pierre Schaeffer által az 1940-es években kifejlesztett „Musique concrète” hatott.
A Musique concrète egy olyan zenei kompozíció, amely rögzített hangokat használ nyersanyagként. A hangokat gyakran audiojel-feldolgozás és szalagos zenei technikák alkalmazásával módosítják, és hangkollázssá alakíthatók. Tartalmazhat hangszerfelvételekből, emberi hangból és természeti környezetből származó hangokat, valamint hangszintézissel és számítógépes digitális jelfeldolgozással létrehozott hangokat.
Az elkészült nagy művet két kislemez is támogatta, az Oxygène II. és IV. része, méghozzá igen jelentősen: Jarre számára a nemzetközi sikereket követően – mint az 1978-as Équinoxe („Napéjegyenlőség”) megjelenése, vagy a híres 1979-es Concorde téri szabadtéri koncert – az album a listák első helyére került. Igen, utólag. Az Oxygène ugyanis annyira újszerűnek bizonyult a könnyűzenei piacon, hogy kellett némi idő, amíg „beérett”.
Jarre számos szintetizátort és elektronikus hangszert bevetett a „szimfonikus elektronikus zene” létrehozásához az Oxygène album elkészítése során. Az eredetileg használt Farfisa orgona hangjai teljesen megváltoztak. Így például a már említett hangmérnök kollégája, Michel Geiss speciális hangokat programozott az azóta világhírűnek számító ARP 2600 subatraktív szintetizátorba, köztük az Oxygène IV. rész fő hangját, illetve a „légzési” hullámokat az Oxygène VI. rész-ben. Jarre alkalmazta továbbá az RMI harmonikus szintetizátort is („Rocky Mount Instruments” – az 1980-as évekre a szintetizátorok egyik archetípusává avanzsált, népszerű billentyűs hangszer, amit többek között olyan sztárok tettek ismertté, mint Rick Wakeman, Tony Banks, vagy Steve Winwood), így az Oxygène IV., V. és VI. részében is használta, sőt, egyes alkotóelemeket már akkor számítógéppel hozta létre (még mindig az 1970-es években járunk!).
Azért nemcsak a drága szettekel lehetett újszerű auditív hatást elérni, hanem egyszerű trükkökkel is. az Az Oxygène albumon szereplő dobhangok egy része például sima ragasztószalagos megoldással készült, így Jarre képes volt egyszerre két előre beállított hangot lejátszani a dobgépen és ezzel tulajdonképpen egyszemélyben helyettesíteni egy fél zenekart.
És ha már kulisszatitkok, még egy érdekes kérdés is tisztázódott azóta: hogy miért épp „Oxygène”? Nos, az album címének épp ugyanaz az ihletője, mint ami maga a borítója. Egy Michel Granger nevű francia művész által 1972-ben, egy folyóiratban bemutatott festményéről van ugyanis szó, amibe Jarre akkor valósággal beleszeretett, sőt, 1976-ban meg is vásárolta a művet, amikor egy párizsi galériában találkozott vele. Később úgy nyilatkozott, hogy őt már akkor nagyon foglalkoztatta a környezetvédelem ügye, de nem feltétlenül politikai, hanem amolyan „költői, szürrealista módon”.
Sokan fel szokták tenni a kérdést, honnan jött az ihlet az 1972-es „Popcorn” című nótához, ami máig Jean-Michel Jarre fél évszázadnyi alkotásainak egyik ékköve – és természetesen az Oxygène-re is hatással bírt. A választ Gershon Kingsley német-amerikai elektronikus zeneszerző 1969-es, azonos című számánál kell keresni. Erről a szerzeményről sokan azt hiszik, hogy az első elektronikus sláger, ez az állítás ugyanakkor sántít egy kicsit. Példának okáért a szintén világhírű Tom Dissevelt & Kid Baltan – Song of the Second Moon még egy bő évtizeddel korábban, 1957-ben debütált.
Még több zene, még több sztár? Íme néhány a legnagyobbak közül:
Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!
További cikkek
Planet Funk – Táncos, sportos, slágeres
Három ismérve is van az olasz gyökerű, de a brit elektronikus zenei hullámot követő formációnak, a 2000-es évek egyik nem kiemelt, de kifejezetten kellemes meglepetésének. A Planet Funk remek stílusötvözetek okos felhasználásával szert tudott tenni egy-két slágerre, ezzel biztosítva helyét a korabeli diszkókban és a popzenei tabellán is. Másrészt nagy sportklubok szurkolóinak a szívébe is belopta magát, akik évtizedekre biztosítják hírnevét.
Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja
1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.
A filmzene titánja – John Williams
90 éves lett John Williams, a világ máig leghíresebb amerikai zeneszerzője. Az élő legenda hét évtizedes (!) pályafutása során a filmtörténelem legnépszerűbb, legismertebb és a kritikusok által legelismertebb zenéit komponálta. Williams tehetsége mellett igazi...
