70 éves Phil Collins

A hétszeres Grammy-, Oscar- és Golden Globe-díjas dobos, énekes, dalszerző és színész (!) Londonban született és már gyerekként komolyan érdeklődött a zenélés iránt. Mindössze 13 éves volt, amikor feltűnt a The Beatles Egy nehéz nap éjszakája című filmjében és 19 évesen nyert felvételt az újonnan alakuló Genesis együttesbe. A banda tagjai akkortájt dobost kerestek és mondani sem kell, hogy Collins azonnal lenyűgözte őket hihetetlen tehetségével.

Phil negyedszázados „uralkodása” 1975-ben kezdődött, amikor Peter Gabriel kivált az együttesből, így Collins vált utódjává és egyben a banda frontemberévé: a dobolás mellett énekesként vitte tovább az örökséget, sőt, nyugodtan mondhatjuk, ekkor indult meg a Genesis virágzása. Lojalitása megkérdőjelezhetetlennek bizonyult, mivel 1981-ben kiadta első szólólemezét is (Face Value), amely elsöprő sikert aratott, sőt, talán szólt is akkorát, mint amekkorát csapatmunkával ért el, ugyanakkor esze ágában nem volt Peter Gabriel útját követni.

Az egyik legprovokatívabb dal a Genesis-korszakból, a Jesus He Knows Me (1992):

A „kettős turnézás” a 90-es évekre azért jelentős szerepet játszott egészségének romlásában, ezért nagyon nehezen, de 1996-ban végül rávette magát arra, hogy válasszon (és természetesen a szólókarrier mellett döntött). Ennek köszönhetjük, hogy zenei repertoárja annyira változatos. Puritán megjelenése ellenére (amiért több felkapott zenész is megszólta), a vizualitásnak fontos szerepet tulajdonított a szórakoztatásban. Egyrészt sikeres és díjnyertes videóklipeket készített saját, illetve Genesises dalaihoz, másrészt örömmel kóstolt bele a filmiparba is.

Színészi képességeit olyan alkotásokban csillogtatta meg, mint a Miami Vice (1985), a Buster (1988), a Hook (1991), És a zenekar játszik tovább … (1993), illetve a Szigorúan piszkos ügynök (1993), ami bugyuta vígjátékra utaló magyar címet kapott, valójában ügyesen megkomponált groteszk thriller és fekete komédia egyvelege (Hugo Weaving, a Mátrix és Gyűrűk Ura sztárja benne a partnere, szóval garantált szórakozás).

A Szigorúan piszkos ügynök című film bemutatója:

Phil Collins 1999-ben megmutatta nekünk, hogy a filmzenegyártás számára is hasznossá tud válni: a Tarzan rajzfilm You’ll be in my heart (1999) betétdalért Oscar-díjjal is jutalmazták, de szép sikert ért el a Mackótestvér című 2003-as produkcióval is (ahol Tina Turnerrel alkotott énekes párost).

Azért mégiscsak szólókarrierje érdemli a legtöbb szót: Phil 1989 és 2006 között eszméletlenül termelékeny volt (csúcskategóriás albumjai: …But Seriously, Both Sides, Dance into the Light, Testify) és természetesen fontosnak tartotta, hogy a turnézás mellett jótékonysági rendezvények tucatjain vegyen részt. Így fogadta be őt a szakma csúcsa: együtt léphetett fel  Paul McCartney-val, Elton Johnnal, Eric Claptonnal, Mark Knopflerrel, Stinggel és más sztárokkal. Ezeken a performanszokon jellemzően nem énekesként, hanem dobosként kamatoztatta tudását, a közönség legnagyobb örömére.

Egy 1997-es koncert Montserrat nevű karibi sziget megsegítésére (1995 óta többször is kitört vulkán okozott tragikus helyzetet a térségben):

Phil társadalmi folyamatok és egyének szenvedése iránti érzékenysége már a Genesis-korszakban is nyomon követhető volt, szólókarrierjében viszont kifejezetten sokat foglalkozott a kisember sorsával. Erre kiváló példa máig legtöbbet játszott dala, az Another Day in Paradise (1989), ami a hajléktalanság problémájára hívja fel a figyelmet:

Felfogása szerint bár sokat panaszkodunk saját életünkre, valójában mindig újabb és újabb napot töltünk el a paradicsomban, ha a hajléktalanok, a valódi nyomorgók sorsához viszonyítjuk azt. A legtöbb feldolgozást megélt dala, az In The Air Tonight (1981) egy városi legendához fűződik, miszerint Collins egy vízbe fulladt emberről írta azt, akit már nem tudott megmenteni:

2006-ban a sztár kissé elfáradt a sok szereplésben és – orvosa legnagyobb örömére – jelentősen visszavett a tempóból. (Na jó, ez nem teljesen igaz, mivel váratlanul újraindította a Genesist,  Tony Banks és Mike Rutherford hatahatós segítségével: ez azonban koncertsorozatot jelentett, nem egy új kezdetet.) Alkotásainak jellege viszont ismét megváltozott, amit jól mutat utolsó saját albuma, a Going back (2010). Sok rajongónak okozott meglepetést azzal, hogy „csupán”  korábbi híres és kevésbé ismert soul/R’n’B/motown dalokat dolgozott fel benne. A végeredmény egyébként egyáltalán nem lett rossz, de látszik, hogy Phil már inkább a nosztalgiavonaton utazna, mint a forradalmi pop szerelvényen. Nekünk ezzel nincs bajunk, hiszen hihetetlenül mennyiségű, többségében minőségi nótát tett le már így is az asztalra. Szóval nem maradt más, mint hogy innen is boldog születésnapot kívánjunk neki és reméljük, hogy láthatjuk még őt élőben, koncertezés közben!