Három ismérve is van az olasz gyökerű, de a brit elektronikus zenei hullámot követő formációnak, a 2000-es évek egyik nem kiemelt, de kifejezetten kellemes meglepetésének. A Planet Funk remek stílusötvözetek okos felhasználásával szert tudott tenni egy-két slágerre, ezzel biztosítva helyét a korabeli diszkókban és a popzenei tabellán is. Másrészt nagy sportklubok szurkolóinak a szívébe is belopta magát, akik évtizedekre biztosítják hírnevét.
A Planet Funk a nápolyi Souled Out (Alessandro Sommella, Domenico „GG” Canu és Sergio Della Monica) és a Sarzanese Kamasutra (Marco Baroni és Alex Neri) bandáinak fúziójából született. Mindkét csoport popzenei sikerekkel a háta maga mögött vágott bele projektbe: a Souled Out már a 90-es évek elején ismert volt a Shine on és a Stuck on love kislemezek nemzetközi sikerének köszönhetően (utóbbit Dee Lewis énekelte: az ő nevével fémjelezve találunk rá a neten), míg a Kamasutra Karen Ramirez remix sikerét hozta létre. A Lies és a Where is the love című daluk 1999 nyarának slágerei között szerepelt, a Hit Mania Dance Summer 1999 című népszerű válogatásban is szerepelt, 1996-ban pedig Happiness című daluk az ötödik helyet érte el az amerikai dance toplistán.
Az igazi erősítést azonban két új arc jelentette: Auli Kokko és Dan Black – előbbi „csak” egy dal erejéig, utóbbi máig meghatározó tagként. A finn énekesnő és a brit popzenész (aki vokalistaként és dalszerzőként is jeleskedett) gondoskodott arról, hogy a Planet Funk kevésbé olasz, mint inkább brit stílusjegyekkel felvértezve induljon a nemzetközi mezőnyben – nem is sikertelenül. Talán ennek is köszönhető, hogy a 2000-es években számos vendégénekes csatlakozott a csoporthoz, így Sally Doherty, Raiz , John Graham, Jim Kerr, Giuliano Sangiorgi és Alex Uhlmann is tiszteletét tette egy-egy dal erejéig, de még a világhírű – s hazánkban is jól ismert – Jovanotti is fellépett a bandával, méghozzá a nem kis sikert aratott Static című dal.
Talán nem meglepő, hogy a stílusát tekintve „kissé áthangolt” Planet Funk a 2000-es évek első felében egyértelműen Nagy-Britanniában hódított – itt is érte el máig legnagyobb sikerét a Chase the Sun című dalával -, majd az új generációs olasz közönség „némi késéssel” ugyan, de felismerte a honi banda tehetségét és a 2000-es évek második felétől fokozatosan, de immár a legnagyobb rajongói országként lépett elő. Természetesen ennek a furcsa pályaívnek megvan a maga oka: az itáliai gyökerek dacára a Planet Funk brit frontembert alkalmazó, angol nyelven muzsikáló formáció, ráadásul összetéveszthetetlen bármilyen kortárs olasz elektronikus együttessel; dallamai, kicsengése egyértelműen brit jegyeket viselnek magukon. A nyolcvanas évek és a letisztult funk stílusát remekül ötvözik elektro funk stílusjegyekkel, mégis, a „minimalista” megoldásokat (lásd például: Afrika Bambaataa-t, a hiphop egyik úttörőjét, vagy akár a ma már jóval ismertebb Freestylers és Basement Jaxx breakbeat formációkat) R&B jegyekkel fűszerezi. Ezzel a sokszerűséggel pedig a Planet Funk gyorsan „kompatibilissé” vált a közízléssel és tökéletesen illett abba a 2000-es évek zenei kavalkádba, ahol a széles közönség ugyanabban a buliban akár egy The Prodigy, Fatboy Slim, Bomfunk MC’s egyvelegre éppúgy képes volt tombolni, mint Beyoncé, Jennifer Lopez és Rihanna aktuális slágereire.
Aki tehát mostanság ismerkedni a Planet Funk nótáival, annak azt tudnám mondani, hogy ne számítson világmegváltó zenei fordulatokra és bonyolult szövegekre, mégis kellemesen csengő, a fület nem zavaró, ugyanakkor öblös ütemekkel operáló, lendületes muzsikákra számíthat. Más nézőpontból, s talán egyszerűbben: jól táncolható, énekelhető, „diszkóképes” nótákat kapunk tőlük.
Legnagyobb sikerük, a Chase the Sun című dal Európa-szerte 2000-ben és 2001-ben jelent meg a Planet Funk debütáló stúdióalbumának, a Non Zero Sumness-nek (2002) vezető kislemezeként. Akkor az ötödik helyen végzett az Egyesült Királyságban, Görögországban, Romániában és Spanyolországban. Maga a dallam egyébként Ennio Morricone „Alla Luce Del Giorno” című zenei betétéből származik, az 1969-es Metti, una sera a cena című film partitúrájából. A Planet Funk-verzióban természetesen kapunk jól hallható és könnyen megjegyezhető szöveget is, Auli Kokko finn énekesnőnek köszönhetően.
A dal szó szerint örökzöld sláger lett és egyre népszerűbb, mióta a Sky Sports elkezdte használni a Professional Darts Corporation fő versenyein. A helyszíneken a tömegeket arra biztatják, hogy a meccsek hirdetési szüneteiben tombolva énekeljék a dalt, így rengeteg kultikus követője van a darts-rajongók körében. De ugyanezt a slágert számtalan sportklub is kiszemelte magának, köztük az angol labdarúgó-bajnokság ismert csapatai közül a Sheffield Wednesday, a Gateshead és a Reading is – elsősorban gólszerzés, illetve a hazai mérkőzés befejezése során énekeltetve a szurkolókkal azt.
A Planet Funk „második legnagyobb szakmai sikereként” könyvelhető el, hogy 2006 májusában ők lettek a világon az első zenei csoport, amely kizárólag mobiltelefonra letölthető kislemezt adott ki, méghozzá a Stop Me című dal megjelenésével.
Második kislemezük, az Inside All the People elérte a helyezést. 9. az olasz kislemezlistán, de még jobban szerepelt az európai tánclistákon. A harmadik kislemezük a Who Said (Stuck In The UK) volt, amely szintén jelentős kereskedelmi sikert aratott. És ha már fentebb futballt és népszerűséget emlegettünk, ne hagyjuk szó nélkül a Planet Funk „harmadik legnagyobb szakmai sikerét” sem: 2007-es kislemezük, a Static volt az a híres slágerük, ami minden idők egyik legsikeresebb fociszimulátor videójátékának, a FIFA 08-nak egyik betétdala lett.
A végére pedig ráadásként, egy igazán remek nóta, ami bizonyítja, hogy nem fogytak ki az ötletekből, még egy évtized után sem: 2009-ben adták ki a Lemonade című kislemezüket, ami egyébként a Planet Funk albumukon szerepel. Megér egy belehallgatást.
Még több zene, még több sztár? Íme néhány a legnagyobbak közül:
Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!
További cikkek
Jean-Michel Jarre: Oxygène – Csak úgy kapkodtuk a levegőt
Az ikonikus francia elektronikus zeneszerző harmadik stúdióalbuma lassan fél évszázada ejti ámulatba a közönséget. Az 1976-ban kiadott Oxygène-t úgy írták le, mint a „a hetvenes évek szintetizátor-forradalmának vezetőjét” – és talán nem is túloztak.
Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja
1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.
A filmzene titánja – John Williams
90 éves lett John Williams, a világ máig leghíresebb amerikai zeneszerzője. Az élő legenda hét évtizedes (!) pályafutása során a filmtörténelem legnépszerűbb, legismertebb és a kritikusok által legelismertebb zenéit komponálta. Williams tehetsége mellett igazi...
