Pink Floyd: The Wall Tour 1980-1981 – Falakat döntött

A Roger Waters-éra utolsó évei csúcsra járatták, majd fel is forgatták a pszichedelikus rockzenekar életét, amiért komoly árat kellett fizetni, de a közönség olyan felejthetetlen produkciók születését élhette meg, amiért örökké hálás lehet. Az Another Brick in the Wall pedig legendává érett.

Bár a Pink Floyd együttes 1965-ben alakult, több viszontagságos korszakot kellett megélnie ahhoz, hogy a világ egyik legsikeresebb, több mint 300 millió eladott albummal büszkélkedő rocktörténelmi etalonnak tartsák számon. A húzónevek közül David Gilmour és Nick Mason mondhatják magukénak a leghosszabb időszakot, mégis az a helyzet – és ebben talán van némi elfogultság -, hogy Roger Waters víziója (1978-1985) vitte azt az irányvonalat, amitől a Pink Floyd – egy időre biztosan – ki tudott lépni a rétegzene „árnyékából” és tényleg meghódította az egész világot.

Ma már tudjuk, hogy az érzelmi hullámok, indulatok, illetve a politikai üzenetekre helyezett hangsúly körüli belső viták nem biztosították a zenekar egységét és szükségszerű szakításhoz vezettek (Waters 1985. végén távozott is és szólókarrierbe fogott), de a brit formáció ekkor már túl volt a „The Wall Tour” címet viselő, 31 helyszínt bejárt, elsöprő sikerű világturnén. Los Angelestől New Yorkon és Londonon át Dortmundig mindenhol telt ház fogadta őket. A bevételek és kiadások mérlege mégis komoly konfliktusokat generált az együttesen belül: egyrészt a különleges díszletek és óriási, mozgó bábok megalkotása, felépítése és bontása eszement költségekkel terhelte a büdzsét, másrészt Waters (akik akkoriban teljhatalmú frontembernek számított a bandában) meggyőzhetetlen volt a műsor jövedelmezőbb, stadiontúrára való áttérése ügyében. A művész ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy a kellő hatás érdekében szó szerint közel legyen a közönséghez, így viszont a több tízezres arénákhoz képest szerényebb befogadóképességű koncerttermeket vettek igénybe, ami értelemszerűen az eladható jegyek töredékét jelentette csupán.

Another Brick in the Wall

Azért ne gondoljunk arra, hogy a Pink Floyd saját vesztébe a rohant a megkérdőjelezhető döntés miatt: a turné során (főleg az utolsó fellépéseknél) rengeteg értékes kép és hanganyag készült, amely nemcsak kiadható koncertfilm alapanyaga, de az 1982-es A fal című mozifilm elindítója is lett. Utóbbit Alan Parker rendező jegyzi (Evita, Angyalszív, Éjféli expressz, Lángoló Mississippi, David Gale Élete), akinek gyakorlatilag nem volt bukott produkciója és a Roger Waters által megálmodott sztorival sem vallott kudarcot, sőt. Függetlenül attól, hogy a rockmusicalről mi volt a véleménye a kritikusoknak és a szakmának (Steven Spielberg egyenesen nem értette, miről akart szólni ez az egész), a közönség imádta a filmet és a kasszáknál is szépen teljesített. Nem meglepő, hogy az Another Brick in the Wall című sláger elhozta a legjobb betétdalért járó BAFTA-t és a mozi a legjobb hang kategóriában is győzedelmeskedett.

A The Wall sikere kikövetelte magának a folytatást, így rengeteg jogi huzavona után Roger Waters „szólóban” (pontosabban: világsztár vendégei társaságában), de stílusosan hozta tető alá a műsort: a berlini fal leomlását követően, 1990. júliusában az immár újra egyesült Németország fővárosában, a Potsdamer Platz és a Brandenburgi Kapu környezetében kápráztatta el a közönséget. Az óriási érdeklődés reflektorfényében olyan előadók tündököltek, mint Cyndi Lauper, Bryan Adams, Sinéad O’Connor, Joni Mitchell, Paul Carrack, Van Morrison, sőt, még a Scorpions együttes és az Alekszandrov-kórus is színpadra lépett.

Az 1990-es berlini koncert: