A kétszeres Grammy-, valamint Emmy- és Tony-díjas amerikai énekesnő zenei karrierje komoly kihívásokkal indult, de elszántságának és kitartásának köszönhetően, 25 éves korára végül sikerült a nagy áttörés, öt évvel később pedig már a könnyűzenei világsztárok között jegyezték a nevét.

Cyndi Laupert már gyerekkorában magába szippantotta a pop-rock varázslat és a Beatles-forradalom hatása hozta felszínre tehetségét. 12 évesen már elkezdett saját dalokat írni és akusztikus gitáron játszani, felnőtté válása küszöbén pedig már annyira elkötelezte magát a zenei világnak, hogy nem volt rest bárokban, klubokban vendégszerepelni, így próbálva felhívni magára a közönség és persze a szakma fürkészeinek figyelmét is. Az első évek nagyon rosszul mentek: Cyndi ugyanis saját szerzeményei kapcsán érdektelenséggel, hangszálait illetően pedig komoly egészségügyi problémával találta szembe magát. Orvosai konkrétan közölték vele, hogy a cisztája okozta károk miatt soha többé nem fog tudni sem beszélni, sem énekelni.

Természetesen Lauper nem adta fel és nem törődött bele a helyzetbe: 13 hónapon keresztül járt Katie Agrestához járt énekórákat venni, és a hangját erősíteni (a szóban forgó hölgynek olyan további sztárok köszönhetik sikereiket, mint Annie Lennox, Sting, Jon Bon Jovi, Meat Loaf, Roger Waters és még sokan mások). Cyndi 1978-ra „bevethető állapotba került” és eleinte duett formációban, John Turi szaxofonossal megalapították a Blue Angel nevű formációt, ami nem volt sikertelen próbálkozás, de az énekesnő egyrészt nem érezte jól magát a szerepében, másrészt a hangszál-probléma újra előjött nála.

A hendikepet azonban a tehetség végül tökéletesen kompenzálta. 1981-ben Cyndi megismerkedett az Epic Records egyik menedzserével, akit lenyűgözött az énekesnő négy oktáv terjedelmű hangja, így szerződést ajánlott neki. Ez volt az igazi áttörési pont: a két évvel később megjelent She’s So Unusual című album valósággal végigsöpört a lemezpiacon, 65 hétig (!) vezette a slágerlistát és több mint 20 millió példány fogyott belőle világszerte.

Itt van rögtön az egyik húzódal az 1983-as albumról, a Girls Just Want To Have Fun:

Cyndi Lauper 1985-ben megnyerte első Grammy-díját az „Év legjobb új előadója”-kategóriában, de további öt Grammy-re is jelölték az albumot. Köztük volt a „Legjobb lemezborító”-kategória is (amelyet megnyert), ami azért lehet érdekes, mert a korábbi Blue Angel formáció esetében szintén a külcsín volt a húzóerő (ott a Rolling Stone magazin volt a szakmailag elismerő plénum).

És ha már vizualitás, akkor itt jegyezzük meg, hogy a Girls Just Wanna Have Fun című dal az MTV Music Awardson az év videóklipje-elismerést is besöpörte. Az év daláról – ami legalább olyan ismert szerzemény, mint a fent említett sláger – azonban mégse feledkezzünk meg, hiszen végül a „Time After Time” kapta a megtisztelő jelölést, teljesen megérdemelten.

A Time After Time (1983):

Cyndi ekkor már ünnepelt világsztár volt, de szerencsére nem ült a babérjain és nagyban dolgozott második szólólemezén. 1986-ban debütált a True Colors. Az album csakhamar a Billboard 200 lista negyedik helyén landolt és természetesen ez is több milliós példányszámú eladást hozott. Lauper énekesnőként, társszerzőként és dalszövegíróként is szerepet vállalt benne. Szinte mondani sem kell, hogy a címadó dal első helyet ért el a slágerlistákon, de a Change of Heart is remekül szerepelt.

Az 1986-os True Colors, amit sokan ma már Phil Collins előadásában ismernek:

Lauper harmadik lemeze az 1989 tavaszán megjelent A Night to Remember volt. A lemezen egyetlen slágerlistás dal volt, azt viszont Grammy-díjra jelölték. Az I Drove All Night hihetetlen erejű zenei költemény, amit eredetileg Roy Orbison írt és adott elő és Cyndi részéről ennek felidézése egyfajta tisztelgés is volt az 1988 végén elhunyt művész emléke előtt. (2000-ben Céline Dion is elénekelte és sikert aratott vele.)

Ahogy maga a művésznő, úgy a legenda is tovább él. Lauper dalszerzőként számos olyan nótájára lehet büszke, amelyeket nemcsak maga adhatott elő, hanem jócskán akadtak „kérői”: így ma is találkozhatunk olyan dalokkal, amelyek eredetije – vagy egyes zenei mintaelemei – az ő nevéhez köthetők. Az 1990-es évektől Cyndi pályafutása ugyan már nem ívelt felfelé, de a legnagyobbak között tartották számon – nem véletlen, hogy a Pink Floyd együttes (és főleg Roger Waters) nevéhez fűződő Wall Tour 1990-es berlini állomásán őt tisztelték meg azzal, hogy a talán legfontosabb szerzeményt, az Another Brick in the Wall-t előadja.

Végül még egy érdekesség. Talán kevesebben tudják, hogy Lauper nemcsak zenei, de filmes pályafutást is tudhat maga mögött. Általában apró szerepeket kapott, azokból viszont egészen sokat: több mint 50 sorozatban, filmben és rövidfilmben játszik – ha másért nem, legalább egy cameo erejéig -, ráadásul napjainkig is foglalkoztatott sztár e tekintetben. A Retro Magazin hasábjain két moziját biztosan nagyító alá vesszük majd: a Rezdülések című komédiát, amiben Jeff Goldblum, Peter Falk és Steve Buscemi a partnerei; valamint a Kincsvadászok című ifjúsági kalandfilmet, amiben Sean Astin és Josh Brolin oldalán tűnik fel.

I Drove All Night (1989):

Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!

További cikkek

Planet Funk – Táncos, sportos, slágeres

Planet Funk – Táncos, sportos, slágeres

Három ismérve is van az olasz gyökerű, de a brit elektronikus zenei hullámot követő formációnak, a 2000-es évek egyik nem kiemelt, de kifejezetten kellemes meglepetésének. A Planet Funk remek stílusötvözetek okos felhasználásával szert tudott tenni egy-két slágerre, ezzel biztosítva helyét a korabeli diszkókban és a popzenei tabellán is. Másrészt nagy sportklubok szurkolóinak a szívébe is belopta magát, akik évtizedekre biztosítják hírnevét.

Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja

Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja

1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.

A filmzene titánja – John Williams

A filmzene titánja – John Williams

90 éves lett John Williams, a világ máig leghíresebb amerikai zeneszerzője. Az élő legenda hét évtizedes (!) pályafutása során a filmtörténelem legnépszerűbb, legismertebb és a kritikusok által legelismertebb zenéit komponálta. Williams tehetsége mellett igazi...