91 éves Clint Eastwood

A négyszeres Oscar- és ötszörös Golden Globe-díjas színész és rendező egy igazi élő legenda, aki zeneszerzőként és producerként is bizonyította, hogy a filmkészítés szinte minden szakaszában ott a helye. Sőt, akkor hozza ki a legtöbbet egy produkcióból, ha ő irányíthat.

Annak ellenére, hogy Clint Eastwoodot a legtöbben még ma is egy marcona külsejű, mindig mérges tekintetű westernhős, vagy Piszkos Harry igazságosztó szerepével azonosítják, 90-es és 2000-es évekbeli munkái filmtörténeti szempontból talán még a Sergio Leone (Egy maréknyi dollárért, A Jó, a Rossz és a Csúf), vagy Brian G. Hutton (Kémek a Sasfészekben, Kelly hősei) rendezők dirigálta korszaknál is jelentősebbek – hogy csak két nagyágyút említsünk, akikkel színészként együtt dolgozhatott az 50-es és 60-as években.

Tény, hogy a 70-es és 80-as években már szexszimbólumként van jelen és ennek megfelelő macsós szerepeket is osztanak rá – csak az előbb említett Piszkos Harry szériája öt mozifilmig vitte! -, ekkor azonban már érdekli a kamera mögötti világ is és úgy dönt, megpróbálkozik a rendezéssel is. Eleinte főleg westernekkel rukkol elő, de a hazai közönség körében az 1982-es Tűzróka lehet inkább emlékezetes mutatvány, amely a hidegháború idején játszódó kémtörténet és természetesen nálunk egy tipikus rendszerváltozás utáni „újranézős” produkció. (Sokat elmond, hogy a moszkvai jelenetek nagy részét Bécsben kellett felvenni…)

A Tűzróka (1982) bemutatója:

Clint Eastwoodnak természetesen nemcsak az akcióhoz és az erőszakábrázoláshoz van érzéke. Már egy korábbi rendezése, a Szerelem korhatár nélkül (1973) bizonyítja, hogy a romantikus drámákkal is kiválóan bánik – ez a film egyébként 3 Golden Globe-jelölést is hozott -, de a szakmai csúcsot talán A szív hídjai jelenti, aminek nemcsak a története és a rendezése kiváló, de Meryl Streeppel lélegzetelállító párost alkotnak a filmvásznon (majdnem Oscar is lett belőle; végül Susan Sarandon vihette haza az aranyszobrot).

A szív hídjai (1995) bemutatója:

Bár első rendezői Oscar-jelölését (és győzelmét) a Nincs bocsánat (1992) című westernnel szerezte – amiről olvashatnak a Retro Magazinban is -, számára a világhírű szaxofonos, Charlie Parker életrajzi filmje, az 1988-as Bird legalább ilyen fontos siker lehetett: hiszen egyrészt a Golden Globe-átadóig sikerült vinnie három kategóriában, másrészt itt már színészei, Forest Whitaker és Diane Venora is elismerésekben részesültek (előbbi Cannes-ban nyert is, az Oscart pedig végül a legjobb hang kategória hozta meg az Eastwood-csapat számára).

A 90-es évektől kezdve a mester valóságos „termelésbe” kezdett  – ami a rendezést illeti -, és színvonalasabbnál színvonalasabb produkciók kerültek ki a kezei közül. Még az akkoriban szakmailag kevéssé értékelt (legalábbis vitatott) Tökéletes világ is kasszasiker lett a pályája csúcsán álló Kevin Costner főszereplésével; de az Államérdek (1997) és az Éjfél a jó és a rossz kertjében is érdekes próbálkozásnak számított.

A Tökéletes világ (1993) bemutatója:

Az ezredforduló mi mással, mint egy galaktikus produkcióval, az Űrcowboyokkal kezdődött, amiben főszerepet is vállalt. Igazán emlékezeteset azonban egy bűnügyi filmmel, a Titokzatos folyóval alkotott, ami nemcsak 6 Oscar-jelölése miatt jelentős, hanem azért is, mert Eastwood megint a színészek játékára helyezte a hangsúlyt és ezzel nyomott nagyot a latba (Tim Robbins, Sean Penn, Marcia Gay Harden, Kevin Bacon, Laura Linney és Laurence Fishburne vitték a prímet – és hozták  a díjesőt).

A titokzatos folyó (2003) bemutatója:

A sikergyár nem állt le. Mindössze egy évre rá Clint Eastwood megcsinálta élete talán egyik legjobb filmjét a Millió dolláros bébivel (2004), majd következett két háborús dráma, A dicsőség zászlaja és a Levelek Ivo Dzsimáról (mindkettő 2006-ban debütált). De ezek még mindig csak „bemelegítésnek” számítottak a 2008-as csúcs előtt: ekkor debütált a szenzációs Elcserélt életek (Angelina Jolie parádés alakításával) és persze jött a Gran Torino.

Ez volt az a film, ami után ha Eastwood leteszi a kamerát és összecsukja a rendezői széket, akkor sem szólhattunk volna egy rossz szót sem. Pályafutása egyik etalonja – annak ellenére, hogy az Amerikai Filmakadémia nem értékelte… de hát, láttunk már ilyet –, egyszerűségével, emberségével, mondanivalójával bármilyen más társadalmi problémát feldolgozó drámával képes versenybe szállni. A koreai háború veteránjának időskori története, a múlhatatlannak és csillapíthatatlannak tűnő gyűlölet hazahozatala és annak eszkalálódása – majd átalakulása – egy igazi karakterfejlődés tanújává teszi a nézőt, amely szélsőséges és mély emberi érzésekkel egyaránt gazdagon átszőtt.

A Gran Torino (2008) bemutatója:

Az ekkor már 80. születésnapja felé ballagó Clint Eastwood lelkesedése kevésbé, filmkészítési tempója és rendezői stílusa kissé változott – mindez azonban nem tett rosszat a produkciók minőségének. A talán kevésbé sikerült alkotások között említeném a J. Edgar – Az FBI embere (2011), A párizsi vonat (2018) és A csempész című mozikat. De ha azt mondom, hogy Invictus – A legyőzhetetlen (2009) Matt Damonnal és Morgan Freeman-nel; Amerikai mesterlövész (2014) Bradley Cooperrel; Sully – Csoda a Hudson folyón (2014) Tom Hanks-szel; vagy Richard Jewell balladája (2019) Paul Walter Hauserrel és Sam Rockwell-lel: akkor mindenki konstatálni fogja, hogy Clint Eastwood tényleg egy élő legenda.

Mert egészen hihetetlen, de még több mint 65 év filmes pályafutást követően is képes a közönséget vászon elé ültetni, hogy az tátott szájjal nézze végig a csodát, amit elé(nk) varázsol. Mi pedig kívánjunk most neki boldog születésnapot, és azt, hogy még véletlenül se jusson eszébe leállni a rendezéssel, ha már eddig nem tette!