A kétszeres Oscar-díjas Sean Penn élete egyik legfontosabb filmjét rendezőként jegyzi az Út a vadonba című produkcióval, ami egy a frissen diplomázott fiatal önmegismeréséről és traumájának feldolgozásáról szól. Nem mellesleg, igaz történeten alapul.

A 2007-ben debütáló road movie Jon Krakauer regénye alapján készült, amely Christopher McCandless kalandjait követi nyomon. Az értelmiségi és egyben tehetős családban felnőtt fiú épp a Georgia állambeli Emory University-n végez és úgy tűnik, hogy karrierje fényes jövő előtt áll. Ő azonban váratlan döntést hoz: nem a munkát és még csak nem is a továbbtanulást választja, hanem eltökéli, hogy kiszakad a társadalomból, rábízza magát a természet erőire, nekivág egy nagy útnak és csavargóként járja be Amerikát. A keleti oldali Atlantából indulva, a déli határok mentén eljut egészen a dél-nyugati oldali Colorado folyóig, majd Kalifornián keresztül nekivág északnak és meg sem áll Alaszkáig.

Vissza a természetbe

Az olvasóban felmerülhet, hogy Christopher mintha egy Jack London regényből merítette volna az ihletet, a helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Az ő útja nem az anyagi kilátástalanság, vagy a romantikus kalandvágy manifesztációja – bár utóbbi természetesen fontos része gondolatvilágának -, hanem az érzelmi hontalanság, a családi trauma feldolgozatlansága, a menekülés a gyerekkor elől.

Sean Penn filmje arra világít rá, hogy nem mind – és nem egyformán – viseljük el ugyanazon megpróbáltatásokat, amik az életben befolyásolnak minket. Van, akit nem érint meg különösebben, hogy nem kapta meg a kellő szeretetet a szüleitől; van olyan is, akit látszólag nem hat meg, de az élet más területén felszínre tör a fájdalma; és van, aki egyáltalán nem képes túllépni ezen. Christopher az utóbbiak közé tartozik. Úgy érzi, egész gyerekkorát megmérgezte apja és anyja fájdalmasan rossz kapcsolata, ami a gyereknevelés körülményeiben teljesedett ki. Nagyrészt szeretetmentes családban nőtt fel, ahol az anyagi jólléten kívül nem volt szinte semmi (húgát leszámítva, aki rajongott bátyjáért és az egyetlen, aki megértette őt).

Nem újjászületés, hanem „újraszületés”

Christopher élete kalandjával megkísérli „újraélni” az életét, az elejétől a végéig. Spirituális kísérlet ez, amit napló vezetésével dokumentál és  meglehetősen nehéz követni, hogyan is képzeli el. Lényegében arról van szó, hogy megpróbálja az újonnan – különösen a megismert emberekkel – szerzett benyomásait beépíteni a már meglévő élményei közé és felülvizsgálni, vagy kiegészíteni eddigi tapasztalatait. Nagyjából ettől reméli a megváltást, mert hisz a megvilágosodás mindent megváltoztató erejében (ennek kapcsán írja be újabb és újabb bölcsességeit a naplójába). Ez az utazás tehát spirituális értelemben véve is haladás, ami tart valahonnan valahová; és értelemszerűen lennie kell egy végpontnak is.

Mindettől függetlenül senki ne gondolja, hogy a film maszlagok gyűjteménye, vagy valamiféle Coelho mű átirata. Sean Penn mozija igazi kalandfilm, ahol a főszereplő Christopher (Emile Hirsch) a legkülönbözőbb tájak tipikus, vagy épp atipikus embereivel találkozik. Új életéhez új, saját maga által kitalált névvel fog hozzá (“Alexander Supertramp”) – ami nem mellesleg inkognitóját is biztosítja. Mert számára nincs visszaút: családjához való visszatérését nem tervezi, minden vagyonát jótékony célra fordítja és pusztán a természetben, szabadon akar élni.

Talán ezért is esett a választása Alaszkára, mint „végállomásra”. Ott tényleg nem talál majd rá senki és tényleg át tudja adni magát a gyógyító erejű egyedüllétnek. Addig is, sok és sokféle emberrel fog találkozni, akiktől tanulhat valamit. Itt kell megemlíteni, hogy a mellékszereplők – elsősorban a parádés szereposztásnak köszönhetően – nagyon sokat adnak a film értékéhez:  William Hurt, Marcia Gay Harden, Vince Vaughn, Kristen Stewart, Zach Galifianakis, Catherine Keener és a tavaly elhunyt színészlegenda, Hal Holbrook mind rendkívül emlékezetes alakítást nyújtanak és nélkülük talán nem is lett volna ennyire hatásos ez a produkció.

Senki sem átlagos

Christopher, a messziről jött furcsa ember érkezése váratlan, mégsem annyira felkavaró a helyiek számára. Hamar rájövünk, hogy ez azért van így, mert azok az emberek, akikkel kapcsolatba kerül, maguknak is van egy-egy története. Az ifjú útkereső azzal, hogy gyermeki őszinteséggel képes beszélni saját céljairól, eszméiről, érzéseiről – a szülei az egyetlenek, akikről nem szívesen teszi ezt -, olyan bizalmat kelt újdonsült barátaiban, hogy azok megnyílnak előtte és megvallják saját fájdalmukat, ami sokszor lelki magányuk megtestesülése.

Ez a része a filmnek általában nagyon hatásos. A néző itt ugyanis két dolgokkal is szembesül. Egyrészt a helyiek történetei legalább olyan érdekesek, mint a főszereplőé; másrészt mindvégig érezzük a saját félelmeik építette korlátokat, saját kis világukban rekedtségüket. És elsősorban nem a farmerek klisés élete, a veterán, családját elvesztett katona nyugdíjas magánya, vagy a hippik céltalan bolyongása jelzi mindezt. Lehet, hogy Christopheréhez képest átlagosnak tűnnek, ez azonban nem jelenti, hogy azért, mert már megtalálták önmagukat. A 23 éves fiatalember mindössze abban különbözik tőlük, hogy benne még él a tűz – és persze a tapasztalatlanság -, ami változtatásra sarkallja („ahelyett”, hogy belátná tehetetlenségét).

Mindenki szereti, de senki nem fogadja el olyannak, amilyen

Ez az egyik legerősebb jelentése annak a viszonynak, ami a főhősünk és a többi mellékszereplő között kialakul. Christopher olyan személyiség, akit rögtön befogadnak a közösségbe és maradásra is próbálják ösztönözni – utóbbit azonban sikertelenül. Vagy nem értik, vagy nem akarják elfogadni, hogy a srác nem találhatja meg a helyét náluk (sem): csak az elveszett lelkek számát növelné; márpedig ő fel akarja venni a harcot saját démonjaival.

Ahogy haladunk előre a cselekményben, egyre értelmetlenebbnek, a semmibe tartónak érezhetjük utazását. A film végére talán már el is feledjük, hová tartott ez a fiú. Az önmegismerés próbája azonban eléri célját. Az alaszkai magány – ahol már tényleg csak a természet és ő maga van – szépen lassan összerakja Christopher emlékeit, tapasztalatait, megállapításait. Naplóját lényegében befejezi és eljut arra a pontra is, amikor felismeri: ideje véget vetni ennek az önszáműzetésnek. (A spoilerveszély miatt a bölcsességek ismertetésétől eltekintünk.)

Az Út a vadonba rendezője, Sean Penn az emblematikus alaszkai 142-es busz társaságában (amit biztonsági okokból 2020-ban végül elszállítottak):

A magány maga a végállomás

Ez a visszatérés azonban nem is olyan egyszerű. A sors – a természet hathatós segítségével – komoly akadályt képez főhősünk útjában, vagyis a legfőbb próba még hátravan. A megrendítő eseménysor olyan, mint egyfajta vajúdás. Az eddig romantizált természet démoni arcát mutatja; a magány fájdalma pedig immár a legkegyetlenebb formában, az egyedüllétben bontakozik ki. Christopher szembesül azzal, hogy mekkora árat kell fizetnie vakmerő tettéért. De megbánás nincs benne. Mert ez az út, ha nem is hozta közel a boldogságot, a boldogtalanságtól távolabb vitte őt.

Út a vadonba

Into the Wild, dráma, kaland, életrajzi film, 2007

A távolság nem akadály.

+ Jól válogatott dalok fokozzák a road movie hangulatot

+ Érdekes emberek – kiváló mellékszereplők színészi játékával

– A látványvilágból még többet ki lehetett volna hozni

– Lehet, hogy egy-két további karakter belefért volna ebbe a hosszú játékidőbe

  • Látványosság
  • Zene / Hang
  • Érdekesség
  • Élmény
  • Szavatosság

Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!

További cikkek

A filmzene titánja – John Williams

A filmzene titánja – John Williams

90 éves lett John Williams, a világ máig leghíresebb amerikai zeneszerzője. Az élő legenda hét évtizedes (!) pályafutása során a filmtörténelem legnépszerűbb, legismertebb és a kritikusok által legelismertebb zenéit komponálta. Williams tehetsége mellett igazi...

Exhumed – A múmia áldásos átka

Exhumed – A múmia áldásos átka

A 90-es évek közepén rengeteg ígéretes FPS debütált a piacon és annak ellenére, hogy a Doom (1993) és a Quake (1996) továbbra uralta a népszerűségi listát, néhány alternatív megoldással egészen szépen lehetett érvényesülni mellettük. Ennek ékes példája az Exhumed, ami...

Duck Hunt – A közönségvadász

Duck Hunt – A közönségvadász

Ma már evidenciának tekintjük, hogy a Nintendót Shigeru Miyamoto játéktervező mesterművei, így a Donkey Kong, Popeye, Zelda és persze Super Mario tette naggyá a 80-as években; pedig volt egy olyan szereplője is a sikerszériának, ami a játékmenetet tekintve kilógott...