Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja

1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.

És ha már kiemeltük a szereposztást: olyan nagyágyúk jelennek meg a filmvásznon, mint Sharon Stone, Gene Hackman (akinek ez a műfaj mindig jó állt), Russell Crowe és Leonardo DiCaprio. De a mellékszerepek castingja se gyenge: egy Gary Sinise, Lance Henriksen, Keith David, Tobin Bell, Kevin Conway, vagy épp Mark Boone Junior fémjelezte csapatot bármelyik produkció tárt karokkal fogadna ma is. Sam Raimi rendezőről talán elég annyit megemlíteni, hogy bár az 1981-es Gonosz halott című horrorral vált világhírűvé, filmes karrierje, mind írói, mind direktori oldalról nézve töretlen azóta is: a mai generáció leginkább a Pókember, illetve Doctor Strange mozifilmekért lehet hálás neki.

Raimi a Gyorsabb a halálnál esetében sem bízta a véletlenre a lenyűgöző látvány biztosítását: azt a Dante Spinottit kérte fel operatőrnek, akinek köszönhetjük többek közt a Szigorúan bizalmas, Az utolsó mohikán, a Szemtől szemben és még egy sor világhírű mozi szebbnél szebb képeit. A forgatókönyvet Simon Moore, a Traffic (2000) írója, a zenét pedig a kétszer is Oscarra jelölt Alan Silvestri szerezte.

Mindezek után, volna-e, aki meg merné kérdőjelezni a produkció sikerét? Nos, a helyzet az, hogy a Gyorsabb a halálnál a maga idejében – minden komoly marketinges erőfeszítés ellenére – óriásit bukott…

Az ízlés revizionizmusa

Érdekes, hogy Sam Raimi rendező saját magát és a film vizuális stílusát okolta a kudarcért, miközben ha valamit, a látványt és azokat a finom megoldásokat, trükköket, amiket Dante Spinotti bevetett, aligha lehet kárhoztatni. Gondolok itt a Hitchcock-zoom alkalmazására (amikor a kamera úgy távolodik az emberünktől, hogy közben ugyanígy ráközelít, így a téma a keretben mindvégig azonos méretű marad), vagy olyan szatirikus hatásokra, mint például amikor egy ember áll a szalon ajtajában, és az árnyéka szinte végtelenül hosszúnak tűnik. Remélhetőleg, Raimi inkább arra célzott, hogy a 90-es évek közepén járva a közönség egyszerűen nem volt vevő erre a stílusra (talán magára a western műfajára sem). A Gyorsabb a halálnál ugyanis igazából nem jobb és nem rosszabb a hozzá hasonló kategóriába (és súlycsoportba) sorolható bosszú-westerneknél. Sőt, megkockáztatom, hogy ha Tarantino ez idő tájt rukkolt volna elő hasonló környezetben játszódó filmjeivel…

Utólag persze mindenki okos – és úgy tűnik, a kritikusok is: míg a Gyorsabb a halálnál 1995-ben finoman szólva is vegyes fogadtatásban részesült (és az akkori szakmai sajtó talán komolyabban is befolyásolta a közönséget), utólag nemhogy rengeteg elismerő szót kapott, de egyenesen figyelemreméltónak és értékes darabnak titulálták vezető tengerentúli lapok szakkollégái.

Gyorstörténet

A Gyorsabb a halálnál című film sztorija alapvetően nincs túlbonyolítva. Főszereplőnk „A hölgy” (Sharon Stone), egy gyönyörű és belevaló, ám rendkívül veszélyes nő, aki John Herod (Gene Hackman) Redemption nevű határvárosába lovagol, hogy csatlakozzon egy halálos párbajversenyhez, így állva bosszút apja haláláért. A filmben persze nem kizárólag kettejük harcán van a fókusz, hanem számos más, nagyobb és kisebb szerephez jutó riválisok is ringbe szállnak majd, hogy összemérjék tudásukat. Igen hamar rá fogunk döbbenni, hogy a többiek nem biodíszletnek vannak és pusztán a műsoridőt kívánják kitölteni, hanem szerves részei a produkciónak. (Nincs spoiler, ezért semmi szín alatt nem térek most ki az egyes karakterekre.)

Fordulatokat pedig bőven biztosított számunkra Simon Moore forgatókönyvíró, így a (kezdeti) látszat ellenére a Gyorsabb a halálnál egyáltalán nem mondható egy végtelenül egyszerű, buta filmnek. A történet szálainak kibontása persze egy gyakori sémát követve, megszakításokkal zajlik, ami néha üdítően hat; néha inkább idegesítő intermezzo. Talán a kereskedelmi televíziók műsorstruktúrájához tudnám hasonlítani (műsor-reklám-műsor-reklám); vagyis az egyes párbajok között időt szakítanak némi beszélgetésre, cselekményre, vagy épp visszaemlékezésre (mellékszálak kibontása), ez azonban néha megtöri a film lüktető ritmusát. Általában (szerencsére nem minden esetben!) ezeknél a jeleneteknél tudjuk meg, hogy a szereplők közül ki kicsoda valójában – és legfőképp azt, mit is keres ezen a párbajon. Természetesen mindenkinek van valami hátsó szándéka, és szépen le is lepleződik: pont úgy, mint egy tisztességesen megírt krimiben. A történet tehát tényleg nem olyan rém egyszerű, mint amilyennek elsőnek tűnik – ugyanakkor az is tény, hogy ezek a lelepleződések összességében „nem emelik a tétet”, tehát nem adnak nagyobb jelentőséget a történetnek és nem is befolyásolják a főszereplő motivációját (személyes bosszú).

Volt azért pár baj

Nem vállalkoznék arra, hogy meggyőzzem az olvasót, miért ér meg majd’ két órát az életünkből ez a – szerintem – kifejezetten üdítő western, ami remekül ötvözi a műfaj tradicionális elemeit a modern akciófilmek pörgő és látványos tempójával. Zsánermoziról van szó, ebből adódóan egy főszabályt követ: az embert vagy beszippantja az elénk táruló világ, vagy hidegen hagy minket. Talán annyival azért mindenképpen többet ad, mint egy tucat-akció, hogy vannak benne okos drámai megoldások, tényleg remeklő színészek és ha nem is kiszámíthatatlan, mégis minőségi fordulatok.

Szót kell ugyanakkor emelni a Gyorsabb a halálnál bukásának okairól is. Az 1995-ös premier rögtön megmagyarázza, hol is keresendő a hiba. Arról az esztendőről beszélünk, amikor a közönséget a Die Hard, a Hetedik, a Vírus, a Desperado, a Szemtől szemben, a Bad Boys, A rettenthetetlen, az Aranyszem (James Bond), a 12 majom, a Bérgyilkosok, a Mortal Kombat, sőt, a Száguldó erőd és hasonló kaliberű mozik hozták lázba. Hollywood valósággal ontotta magából a jobbnál jobb produkciókat – és ezek még csak szórakoztató akciófilmes kategóriába sorolt slágerportékák. Ha erre a polcra teszünk fel egy revizionista westernfilmet, – tegyük a szívünkre a kezünket – viszonylag kicsi az esély arra, hogy épp a Gyorsabb a halálnál-t fogjuk választani esti kikapcsolódásnak.

A másik fontos tényező a főszereplő maga. Sharon Stone ekkortájt kifejezetten A-kategóriás sztárnak számított (túl vagyunk az Elemi ösztön átütő sikerén, lement Az utolsó akcióhős és a Specialista, majd 1995-ben debütál a Casino is…). Mégis, be kell vallani, hogy ritka kivételektől eltekintve (Alien-széria, Micsoda nő!, A bárányok hallgatnak stb.) a nők helye ebben az időben többnyire erősebb vagy gyengébb mellékszerepekben lakozott: a széles közönség számára nagyon ütős produkciót kellett ahhoz összehozni, hogy a szebbik nemet fogadják el egy film húzóerejének. És a Gyorsabb a halálnál erre akkor nem volt alkalmas. Nem volt elég érdekes, nem volt elég ötletes, nem volt elég merész. (Az amerikai moziközönség még azt az erotikus jelenetet sem láthatta, amit Sharon Stone producerként kivágatott és eleinte csak az európai forgalmazóknak engedett vetíteni.) Az elmúlt három évtizedben azért szépen kirajzolódott előttünk a kép, hogy mit is kaptunk azóta western műfajból és legyünk őszinték: nem kényeztettek el minket minőségi darabok garmadájával…szóval én azt mondom; ha 1995-ben nem is, mai szemmel nézve a Gyorsabb a halálnál megbecsülésre kifejezetten érdemes darab.