Most következő szemlénkben olyan nagylemezek kerülnek terítékre, amik bár stílusukat tekintve meglehetősen széles skálán mozognak, egy mégis közös bennük: évtizedek óta szereti őket a közönség.
Itt van rögtön egy igazi nagyágyú, a Thriller, Michael Jackson amerikai popénekes hatodik stúdióalbuma, aminek producere nem volt más, mint a világhírű zeneszerző, trombitás és karmester: Quincy Jones. Egy másik szupersztár, Paul McCartney szintén részt vállalt a produkcióban (három dalnál: a The Girl Is Mine, The Man és a Say Say Say című nóták esetében volt társzeneszerző), de a Beat it, a Billie Jean, a Human Nature és a P.Y.T. (Pretty Young Thing) is korszakos slágerré nőtte ki magát, ezek közül ráadásul az első kettőt Jackson maga írta. Talán mondani sem kell, hogy a legtöbb országban No.1. helyezéseket ért el, sőt, az 1984-es Grammy-díj mellett a Grammy Hall of Fame, vagyis a maradandó minőséget képviselő alkotások között is helyet parancsolt magának.
Következő versenyzőnk a The Number of the Beast a brit Iron Maidentől, ami a heavy metal banda harmadik nagylemeze, de az első alkalom is egyben, amikor (végre) Bruce Dickinsont köszönthettük énekesként a csapatban. Az azóta (kategóriájában) a világ egyik legjobb frontemberének kikiáltott angol zenésznek éppen ez a debütálása hozta meg a világhírnevet, pedig már évek óta aktív volt a pályán. A The Number of the Beast – nem meglepő módon – már megjelenésekor a brit lemezeladási lista élére került és azóta alapműnek számít a metal-rajongók körében. A Run to the Hills, a címadó The Number of the Beast és a Hallowed Be Thy Name dalok kislemezként is befutottak. Érdekesség, hogy az Iron Maiden sikerében nemcsak a minőségi zene, de ennek az albumnak hírhedtté vált borítója is nagy szerepet játszott: a bábfiguraként táncoltatott ördög, aki maga is táncoltat egy kisméretű Eddie-t (a zenekar kabaláját) hisztériát keltett több vallási csoportban is és a sátánizmus vádjának bélyegét sütötte az egyébként tök normális zenekarra.
Gondolhatnánk, mennyivel békésebb kategória a „Főnök”, Bruce Springsteen hatodik nagylemeze, a Nebraska. Aligha tévedhetnénk nagyobbat. Az albumon hallható dalok rendre hétköznapi, szerencsétlen, munkásemberekből álló karakterekről szólnak, akik életükben kihívással vagy fordulóponttal szembesülnek. Egyes nóták a kívülállók, bűnözők és tömeggyilkosok témáját is feldolgozzák, akiknek kevés reményük van a jövőre nézve – vagy egyáltalán nincs jövőjük, mint a címadó dalban, ahol a főszereplőt villamosszékben halálra ítélik. Springsteen Nebraskája a korábbi albumokkal ellentétben – amelyek gyakran energiát, fiatalságot, optimizmust és örömöt sugároznak – hangulatát tekintve inkább ünnepélyes és elgondolkodtató, ahol a kegyelem és a megváltás múló pillanatai átszövik a szövegeket.
Szinte alig él ember e Földön, aki ne hallott volna legalább egy Grandmaster Flash & The Furious Five dalt, ami akkora löketet adott a hip-hop kultúrának, hogy ma is csak ámulunk és hallgatjuk áhitattal. Pedig a The Message album – főleg a névadó dala, vagy épp az It’s Nasty című nóta – a maga korában kapott ám hideget és meleget, elsősorban persze olyan zenei kritikusoktól, akik nem igazán tudták hova tenni ezt a stílust. Az üzenet mégis „nagyon átjött”, hiszen a közönség szeretetén túl néhány fontos véleményvezér hathatós segítsége is garantált: ők többek közt azért méltatták a nagylemezt, mert az a műfajnak végre a realista megközelítését (pl. az utcai élet zord, szókimondó portréját) választotta, nem a vagánykodáson és hencegésen alapuló semmitmondó fecsegését. Külön érdekesség, hogy a címadó dal mellett a Scorpio című dalt az egyik legjobb korai elektro számként tartják számon ma is, az It’s a Shame dalszerzője pedig nem más mint maga Stevie Wonder.
E cikkünk utolsó szereplője legyen a Duran Duran angol „new wave „ együttesének második nagylemeze, a Rio. Az olyan slágereket felvonultató album, mint a My Own Way, a Hungry Like the Wolf, a Save a Prayer, vagy maga a névadó nóta már önmagában elárulja, mi keresnivalója van a legnagyobbak között. Talán mondani sem kell, hogy a Rio elsősorban az Észak-Amerikán kívüli kontinenseket hódította meg, de évtizedekkel később a tengerentúlon is helyet kapott minden idők legjobbjai között (2004-ben például – óriási meglepetésre – a legtöbbet játszott albumok között tartották számon az USA-ban, de már jóval korábban felkerült a Billboard 200-ra is).
Még több zene, még több sztár? Íme néhány a legnagyobbak közül:
Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!
További cikkek
Planet Funk – Táncos, sportos, slágeres
Három ismérve is van az olasz gyökerű, de a brit elektronikus zenei hullámot követő formációnak, a 2000-es évek egyik nem kiemelt, de kifejezetten kellemes meglepetésének. A Planet Funk remek stílusötvözetek okos felhasználásával szert tudott tenni egy-két slágerre, ezzel biztosítva helyét a korabeli diszkókban és a popzenei tabellán is. Másrészt nagy sportklubok szurkolóinak a szívébe is belopta magát, akik évtizedekre biztosítják hírnevét.
Jean-Michel Jarre: Oxygène – Csak úgy kapkodtuk a levegőt
Az ikonikus francia elektronikus zeneszerző harmadik stúdióalbuma lassan fél évszázada ejti ámulatba a közönséget. Az 1976-ban kiadott Oxygène-t úgy írták le, mint a „a hetvenes évek szintetizátor-forradalmának vezetőjét” – és talán nem is túloztak.
Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja
1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.
