Most következő szemlénkben olyan nagylemezek kerülnek terítékre, amik bár stílusukat tekintve meglehetősen széles skálán mozognak, egy mégis közös bennük: évtizedek óta szereti őket a közönség.

Itt van rögtön egy igazi nagyágyú, a Thriller, Michael Jackson amerikai popénekes hatodik stúdióalbuma, aminek producere nem volt más, mint a világhírű zeneszerző, trombitás és karmester: Quincy Jones. Egy másik szupersztár, Paul McCartney szintén részt vállalt a produkcióban (három dalnál: a The Girl Is Mine, The Man és a Say Say Say című nóták esetében volt társzeneszerző), de a Beat it, a Billie Jean, a Human Nature és a P.Y.T. (Pretty Young Thing) is korszakos slágerré nőtte ki magát, ezek közül ráadásul az első kettőt Jackson maga írta. Talán mondani sem kell, hogy a legtöbb országban No.1. helyezéseket ért el, sőt, az 1984-es Grammy-díj mellett a Grammy Hall of Fame, vagyis a maradandó minőséget képviselő alkotások között is helyet parancsolt magának.

Következő versenyzőnk a The Number of the Beast a brit Iron Maidentől, ami a heavy metal banda harmadik nagylemeze, de az első alkalom is egyben, amikor (végre) Bruce Dickinsont köszönthettük énekesként a csapatban. Az azóta (kategóriájában) a világ egyik legjobb frontemberének kikiáltott angol zenésznek éppen ez a debütálása hozta meg a világhírnevet, pedig már évek óta aktív volt a pályán. A The Number of the Beast – nem meglepő módon – már megjelenésekor a brit lemezeladási lista élére került és azóta alapműnek számít a metal-rajongók körében. A Run to the Hills, a címadó The Number of the Beast és a Hallowed Be Thy Name dalok kislemezként is befutottak. Érdekesség, hogy az Iron Maiden sikerében nemcsak a minőségi zene, de ennek az albumnak hírhedtté vált borítója is nagy szerepet játszott: a bábfiguraként táncoltatott ördög, aki maga is táncoltat egy kisméretű Eddie-t (a zenekar kabaláját) hisztériát keltett több vallási csoportban is és a sátánizmus vádjának bélyegét sütötte az egyébként tök normális zenekarra.

Gondolhatnánk, mennyivel békésebb kategória a „Főnök”, Bruce Springsteen hatodik nagylemeze, a Nebraska. Aligha tévedhetnénk nagyobbat. Az albumon hallható dalok rendre hétköznapi, szerencsétlen, munkásemberekből álló karakterekről szólnak, akik életükben kihívással vagy fordulóponttal szembesülnek. Egyes nóták a kívülállók, bűnözők és tömeggyilkosok témáját is feldolgozzák, akiknek kevés reményük van a jövőre nézve – vagy egyáltalán nincs jövőjük, mint a címadó dalban, ahol a főszereplőt villamosszékben halálra ítélik. Springsteen Nebraskája a korábbi albumokkal ellentétben – amelyek gyakran energiát, fiatalságot, optimizmust és örömöt sugároznak – hangulatát tekintve inkább ünnepélyes és elgondolkodtató, ahol a kegyelem és a megváltás múló pillanatai átszövik a szövegeket.

Szinte alig él ember e Földön, aki ne hallott volna legalább egy Grandmaster Flash & The Furious Five dalt, ami akkora löketet adott a hip-hop kultúrának, hogy ma is csak ámulunk és hallgatjuk áhitattal. Pedig a The Message album – főleg a névadó dala, vagy épp az It’s Nasty című nóta – a maga korában kapott ám hideget és meleget, elsősorban persze olyan zenei kritikusoktól, akik nem igazán tudták hova tenni ezt a stílust. Az üzenet mégis „nagyon átjött”, hiszen a közönség szeretetén túl néhány fontos véleményvezér hathatós segítsége is garantált: ők többek közt azért méltatták a nagylemezt, mert az a műfajnak végre a realista megközelítését (pl. az utcai élet zord, szókimondó portréját) választotta, nem a vagánykodáson és hencegésen alapuló semmitmondó fecsegését. Külön érdekesség, hogy a címadó dal mellett a Scorpio című dalt az egyik legjobb korai elektro számként tartják számon ma is, az It’s a Shame dalszerzője pedig nem más mint maga Stevie Wonder.

E cikkünk utolsó szereplője legyen a Duran Duran angol „new wave „ együttesének második nagylemeze, a Rio. Az olyan slágereket felvonultató album, mint a My Own Way, a Hungry Like the Wolf, a Save a Prayer, vagy maga a névadó nóta már önmagában elárulja, mi keresnivalója van a legnagyobbak között. Talán mondani sem kell, hogy a Rio elsősorban az Észak-Amerikán kívüli kontinenseket hódította meg, de évtizedekkel később a tengerentúlon is helyet kapott minden idők legjobbjai között (2004-ben például – óriási meglepetésre – a legtöbbet játszott albumok között tartották számon az USA-ban, de már jóval korábban felkerült a Billboard 200-ra is).

Még több zene, még több sztár? Íme néhány a legnagyobbak közül:

Bruce Springsteen

Foreigner

Phil Collins

Pink Floyd (The Wall Tour)

Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!

További cikkek

A filmzene titánja – John Williams

A filmzene titánja – John Williams

90 éves lett John Williams, a világ máig leghíresebb amerikai zeneszerzője. Az élő legenda hét évtizedes (!) pályafutása során a filmtörténelem legnépszerűbb, legismertebb és a kritikusok által legelismertebb zenéit komponálta. Williams tehetsége mellett igazi...

Duck Hunt – A közönségvadász

Duck Hunt – A közönségvadász

Ma már evidenciának tekintjük, hogy a Nintendót Shigeru Miyamoto játéktervező mesterművei, így a Donkey Kong, Popeye, Zelda és persze Super Mario tette naggyá a 80-as években; pedig volt egy olyan szereplője is a sikerszériának, ami a játékmenetet tekintve kilógott...

Magnum – Elsült, durrant, betalált

Magnum – Elsült, durrant, betalált

A 80-as évek egyik közönségkedvenc sorozata volt a Tom Selleck főszereplésével készült Magnum P.I., amiben a mindenre elszánt magánnyomozó Higgins, TC és Rick segítségével tárt fel különböző bűneseteket - 162 epizódon keresztül. A Magnum szellemi atyja az a Glen A....