Ma ünnepli 71. születésnapját Stevie Wonder, az R&B, soul és popzene géniusza, aki több mint 100 millió lemezt adott el világszerte és akinek munkásságát összesen 22 Grammy-díjjal ismerték el. Egy Oscar-, valamint egy Golden Globe-díj büszke tulajdonosa is.
A Stevland Hardaway Morris néven született csodagyerekként vált ismertté és már 11 éves korában szerződést kötött a Motown Records lemezkiadóval. 1963-ban a Fingertips című kislemeze első helyezést ért el a Billboard Hot 100-on, és ezzel ő lett a legfiatalabb előadó, aki valaha a lista élére került. Stevie kritikai sikere az 1970-es években volt a csúcson. „Klasszikus korszaka” 1972-ben kezdődött a Music of My Mind és a Talking Book stúdióalbumok megjelenésével, utóbbin a Superstition című számmal, amelyben felcsendül a híres Hohner Clavinet klavikord, a 70-es évek jazz-funk és soul zenék hangzásvilágában meghonosodott billentyűs kordofon hangszer. Ha valakinek nem ugrana be rögtön, mi is ez, javaslom, hallgassa meg a szóban forgó dalt.
A Superstition, aminek rögtön az elején hallhatjuk a klavikordot:
Az elképesztő mennyiségben „termelő” Stevie Wondernek a 70-es években azért arra is volt ideje, hogy vendégszerepeljen a Szezám utca gyerekműsorban, illetve, hogy turnézzon a Rolling Stones együttessel. Ezek azért lényeges példák, mert jól mutatják, hogy a géniusz menedzserei fontosnak tartották Wonder közelebb hozását a nézőközönséghez is és kiszakítsák a „jó hangú, de arctalan R&B énekes” szerepéből, amibe addig be volt zárva. Az, hogy Stevie születését követően nem sokkal megvakult, ekkoriban vált érdekessé az emberek számára és a művész fontosnak tartotta, hogy ha már ez is imidzsének részévé vált, akkor felhívja a figyelmet a látássérültek helyzetére. Szervezője és főszereplője lett a Wonder Dream nevű jótékonysági koncertnek, amelyet 1975. október 4-én tartottak meg a jamaicai Kingstonban, a Nemzeti Stadionban. Ehhez olyan sztárok csatlakoztak, mint Bob Marley & The Wailers, valamint korábbi zenekari társai, Peter Tosh és Bunny Wailer.
Stevie ekkor még csak negyedszázados múlt, de túl volt már 14 albumon, hihetetlen koncerteken (köztük a világhírű Madison Square Garden-beli fellépésen) és egy szörnyű autóbaleseten (1973) is, amiből szerencsésen felépült. 1976-ben jelent meg a Songs in the Key of Life című dupla albuma, amely stílusában terjedelmes és szövegileg néha nehezen értelmezhető volt, mégis sokan Wonder legnagyobb teljesítményének és a popzene történetének egyik legfelismerhetőbb és legjobban sikerült albumának tartják. A Billboard listán rögtön az első helyen debütált, ahol 14 egymást követő héten el sem mozdult onnan. Három Grammy-t hozott neki és a Rolling Stone magazin „minden idők 500 legjobb albuma” listáján a 4. helyen szerepel.
Az Isn’t She Lovely? (1976) című dal újszülött lányáról, Aisháról szól:
Mondhatjuk, hogy Wonder a 80-as években érte el karrierje csúcsát: megnövekedett albumeladásai és jótékonysági részvételei mellett ekkor már nagy horderejű együttműködések, politikai hatás és televíziós szereplések jellemezték. A Hotter than July (1980) lett első platina eladású kislemeze, és a Happy Birthday című kislemez sikeres eszköze volt a Dr. Martin Luther King Jr. születésnapját nemzeti ünneppé nyilvánító kampányának is. Az albumon szerepelt még a Master Blaster (Jammin’), az I Ain’t Gonna Stand for It és a Lately című szentimentális ballada.
Akkor politikai termék, ma pedig a leghíresebb születésnapi induló, a Happy Birthday (1981):
1982-ben Wonder kiadott egy retrospektív kiadványt az 1970-es évekbeli munkásságáról Stevie Wonder’s Original Musiquarium címmel, amely négy új dalt tartalmazott: a tízperces funk klasszikus Do I Do (amelyben Dizzy Gillespie is közreműködött), a That Girl (az év egyik legnagyobb R&B listás kislemeze), a Front Line, egy elbeszélés egy vietnami háborúban szolgáló katonáról, amelyet Wonder első személyben írt és énekelt, valamint a Ribbon in the Sky, amely egyike számos klasszikus szerzeményének.
Paul McCartney-val együttműködve szintén listavezető slágert szerzett a faji harmóniához írt dicshimnuszukkal, az Ebony and Ivory-val (1982):
A legváratlanabb húzása azonban csak ekkor következett be. 1984-ben jelent meg Wonder filmzenealbuma A piros ruhás nő című vígjátékhoz, amiben Gene Wilder, Charles Grodin és Kelly LeBorck, a korszak sztárjai játszották a főszerepeket. A főcímdal pedig nem más, mint az I Just Called to Say I Love You című megasláger lett, amely természetesen első helyezett pop és R&B sláger volt mind az Egyesült Államokban, mind az Egyesült Királyságban és még 20 évvel később, a Britanniában legkelendőbb kislemezek listáján is a 13. helyen szerepelt! Wonder egyébként ezzel a nótával nyerte el a legjobb dalnak járó Oscar-díjat (1985).
A politikai felhangot ebben az esetben nem a dal, hanem az elismerés módja adta meg: Stevie az Oscar-díjat ugyanis szándékosan „Nelson Mandela nevében” vette át, amivel rendesen felbőszítette az akkori dél-afrikai kormányt, így az válaszul betiltotta a sláger játszását minden rádióban. Ugyanebben az évben Wondert születésnapja alkalmából az ENSZ apartheid elleni különbizottsága kitüntette a dél-afrikai rasszizmus elleni kiállásáért.
1986-ban jelent meg az In Square Circle című album, rajta egy újabb eszméletlenül eltalált dallal. Ez volt a Part-Time Lover című popsláger. Nagyjából ugyanebben az időszakban folytatta vendégszerepléseit is, és a műsorok mellett (pl. Saturday Night Live) zenészként vagy szerzőként hozzájárult számos más sztár műveihez. Így tűnik fel az Eurythmics There Must Be an Angel (Playing with My Heart) című kislemezén (Annie Lennox munkásságáról olvashat itt a Retro Magazinban is), vagy épp Elton John I Guess That’s Why They Call It the Blues című számában, sőt, szerepelt Chaka Khan „I Feel For You” című Prince feldolgozásában is, a jellegzetes szájharmonikáján játszva.
No Part-Time Lover, no party.
Wonder szerepelt egy duettben Bruce Springsteennel az afrikai éhínség elleni segélyakciót segítő We Are the World című jótékonysági kislemezen, és a következő évben (1986) egy másik jótékonysági kislemezen, az AIDS által inspirált That’s What Friends Are For-on is közreműködött. Szájharmonikázott John Denver Dreamland Express című albumán az If Ever című dalban, ő írta az I Do Love You című számot a Beach Boys 1985-ös albumára és szájharmonikázott a Can’t Help Lovin’ That Man című számban Barbra Streisand The Broadway Albumán. 1987-ben Wonder közreműködött Michael Jackson Bad albumán, a Just Good Friends című duettben.
Stevie Wonder természetesen az 1990-es és 2000-es években is folytatta zenei pályafutását, alkotói lendülete azonban jóval alábbhagyott. Erre az időszakra jellemző volt Spike Lee Oscar-díjas filmrendezővel való együttműködés gyakorisága (több jól sikerült betétdal szerzője és előadója), illetve fontos esemény az 1996-os nyári olimpiai játékok záróünnepségén való fellépése. Utóbbival zárjuk Stevie Wonder-portrénkat, akinek jó egészséget kívánunk és reméljük, kapunk még tőle egy-két megaslágert – legalább szerzőként tisztelve őt.
Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!
További cikkek
Planet Funk – Táncos, sportos, slágeres
Három ismérve is van az olasz gyökerű, de a brit elektronikus zenei hullámot követő formációnak, a 2000-es évek egyik nem kiemelt, de kifejezetten kellemes meglepetésének. A Planet Funk remek stílusötvözetek okos felhasználásával szert tudott tenni egy-két slágerre, ezzel biztosítva helyét a korabeli diszkókban és a popzenei tabellán is. Másrészt nagy sportklubok szurkolóinak a szívébe is belopta magát, akik évtizedekre biztosítják hírnevét.
Az utánozhatatlan utánzó – Jim Carrey
60 éves Jim Carrey kanadai-amerikai színész, komikus, író és producer. A rendkívül energikus, úgynevezett „slapstick”-előadásairól ismert világsztár 1990-ben vált először ismertté (vagyis olyan humorstílussal, amely túlzó fizikai aktivitással jár és túllépi a normál...
Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja
1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.