Casino Royale – Felrázva és keverve

Alaposan meglepte a közönséget a James Bond széria korábbi epizódjaitól jelentősen eltérő stílusú mozi, ami ráadásul egy új főszereplő bemutatkozását is jelentette Daniel Craig személyében.

Pedig a Casino Royale története, sőt, a készítő stáb nagy része sem nevezhető újszerűnek. Ian Fleming már 1953-ban megírta azt a regényt, amelyet végül a kétszeres Oscar-díjas forgatókönyvíró, Paul Haggis adaptált, oldalán a James Bond-specialista Neal Purvis és Robert Wade párossal. A rendezői székben Martin Campbell foglalt helyet, aki az 1995-ös GoldenEye filmet is dirigálta. A film zenéjét pedig az a David Arnold komponálta, aki korábban A holnap markában (1997) és A világ nem elég (1999) című szuperprodukcióknál már bizonyított.

Természetesen essen szó a legszembetűnőbb változásról, magáról a főszereplőről. Hiába telt el másfél évtized, Daniel Craig castingolása ma is vita tárgyát képezi. Nyilvánvaló, hogy elődje, Pierce Brosnan merőben más típusú karaktert képviselt és sokan hozzászoktak ahhoz, hogy Bondnak mindig macsó, magának való, intelligenciát sugárzó, bájgúnár figurának „kell lennie”. A valóság ezzel szemben az, hogy ha visszatekintünk egészen a kezdetekhez (Sean Connery) és onnan haladunk tovább a 007-es karakterek „evolúciós skáláján” (George Lazenby, Roger Moore, Timothy Dalton és őt követően Pierce Brosnan), hamar rájövünk, hogy valójában minden színészcsere egyben arculatváltást is jelentett a James Bond-sorozatban.

Új kezdet, új maszkulinitás

Sokan úgy tartják, hogy Craig szerződtetése a Connery-típusú 007-es reneszánsza kívánt lenni, ami talán (kis) részben igaz is lehet. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy ennél a produkciónál soha nem egy személy és a hozzá ragaszkodó közönség ízlésének kiszolgálása, hanem inkább az adott kornak megfelelő, sztereotip férfi karakter keresése volt (és lesz) a cél. Nem véletlen, hogy egy-két évtized alatt minden Bond „elinflálódott” (ez nem jelenti azt, hogy a hűséges rajongók is így éreznék: de a filmipar mindig a következő generációt tekinti potenciális fogyasztónak, tehát elsősorban neki akar megfelelni).

Egy szó mint száz: Daniel Craig igazi 21. század eleji 007-es. A 2006-ban debütáló Casino Royale óriási sikere, sőt, kritikai elismerései pedig „legitimálták” őt. Igen, a kigyúrt, kifinomultságát maga mögött tudó, sőt, néha egyenesen nyers, durva, ugyanakkor kifejezetten érzelmes és naiv James Bond tökéletesen megfelelt a 10-15 évvel ezelőtti közönség nagy részének. A karakter megálmodói felismerték, hogy a 90-es évekre már „szexista nőgyűlölő” váddal is illetett titkosügynök szerepe nem lehet menő többé. „Persze, de hát ez csak egy film, nem kell komolyan venni!” – mondhatnánk joggal. A kasszasikerek producerei azonban mindig a fizetőközönség érzékenységére alapoznak, nem a humorérzékére, lássuk be.

A Casino Royale 21. századi környezetbe emeli a történetet is, miközben James Bond fiatalkorát, a kezdeteket kívánja bemutatni. Az adaptált forgatókönyv talán a legerősebb pontja ennek a produkciónak. Egészen elmés ötlet – parádés megoldással -, hogy nem az 1950-es évekbe repít minket vissza Paul Haggis és csapata, hanem ellenkezőleg: mobiltelefonok, modern autók, fegyverek, politikai és kulturális helyzetek korába érkezünk és itt fogjuk átélni a 007-es születését. Ezzel ugyan zárójelbe tesszük a nagy elődöket (amit tekinthetünk tiszteletlenségnek is, ha úgy akarjuk), de amint beszippant minket a film – márpedig olyan lendülettel indul, hogy ez elég valószínű -, már szinte eszünkbe sem jut, hogy összehasonlítsuk azt a korábbi epizódokkal.

Halálos iramban, halálos szerelemben

Az egész Casino Royale-ra jellemző az az őrült tempó, amit egyébként a „Pierce Brosnan-érában” már megszokhattunk, két szembetűnő különbség azonban így is fel fog tűnni. Egyrészt az, hogy ez a produkció nem annyira monumentális, mint a korábbiak (a készítők is felismerték ezt és úgy gondolták, vissza kell térni a gigantikus, mindent felrobbantós, őrültekkel és tömegpusztító fegyverekkel megspékelt sztorikhoz – szerintem hibásan). Másrészt fontos szerepet kapott a szerelem. A most 41 éves Eva Green által megformált Vesper Lynd karaktere – akit imádunk, de ő sem egy megszokott Bond-lány – rendkívül fontos funkciót tölt be a filmben.

Megint méltatnom kell a sztoriért felelős csapatot. Ebben a moziban tanúi leszünk annak, hogy James Bondot már nem önmaga, vagy a főnöke („M” – Judi Dench) vezeti az orránál fogva, hanem egy nő, aki a reményt jelenti számára. A 007-es rajta keresztül nyer bepillantást egy olyan világba, ami addig ismeretlen volt számára: ahol a boldogság nem az egyszerű, mit sem sejtő civilek privilégiuma, hanem egy választható élet – bárkinek, neki is. Ez egyszerűen zseniális megoldás. Ráadásul nehéz úgy megvalósítani, hogy hitelesnek is tűnjön, vagyis az időzítés is tökéletes. Hiszen mikor máskor lehet „szerelembe ejteni” Bondot, ha nem akkor, amikor még „zöldfülű”? Egy későbbi, tapasztalt, tűzben edzett érett férfi esetében a néző nem valószínű, hogy elhinné: aki eddig csak eszköznek használta a nőket és tényleg élvezte, hogy egyedülálló, az most hirtelen miért lenne oda valakiért? És miért pont érte?

Bond, de nem biztos, hogy James Bond

Lássuk azért ennek a generációváltásnak, konkrétan a Casino Royale-nak az árnyoldalát is. A főcselekmény maga nemhogy nem monumentális, de inkább hasonlít egy átlagos akciófilm sztorijához. A szándékos túlzások helyett (értsd: világot elpusztítani kívánó gonosz, furmányos tervekkel és gépekkel) tulajdonképpen egy „sima bűnözőt” helyez a konfliktus középpontjába, aki persze kapcsolatot ápol bűnszervezetekkel és szerepét, jelentőségét a későbbi részekben megpróbálják majd elmagyarázni, mégis meglepően gyenge. No, nem az, aki játssza (a rendkívül népszerű és kiváló dán színész, Mads Mikkelsen remekül testesíti meg Le Chiffre karakterét), hanem az, amit játszik: tényleg egy matekzseni bankár volna James Bond antagonistája, aki kártyán akar visszanyerni 100 millió dollárt, hogy rendezze tartozását az alvilág felé? Na ne.

A másik probléma a film „Bondsága”, vagyis stílusa. Ami egyébként iszonyatosan jó, önmagában. Azonban inkább hajaz egy Die Hard-, vagy Bourne-trilógiára mint 007-es mozira. Gyönyörűek a képi megoldások, szuper a koreográfia (ráadásul a zene hihetetlen löketet ad neki), mégis: nem adja vissza azt könnyed, túlzó, képtelen, sokszor megmosolyogtató atmoszférát, amit annyira szerettünk – és főleg, ami mindig megkülönböztetett egy Bond-produkciót bármely más akciófilmtől.

Összegezzünk. A Casino Royale-t nem tudtam nem szeretni. Ugyanakkor megértem azokat is, akik némileg csalódtak benne, mert nagyon hiányolták belőle a Bond-stílust. Daniel Craig játékával és a többi karakterrel elégedett voltam, de kétségtelen, már külsőre sem emlékeztettek a megszokott szereplőkre. Szerintem ez nem baj. Egyrészt van nekünk 20 Bond-filmünk a régi időkből, ami azért nem kevés – szóval van mihez visszanyúlni. Másrészt a 007-es „evolúció” nem áll meg itt sem. A Casino Royale kiemelkedő alkotás, de volt is, lesz is még bőven olyan rész, ami felér a szintjére, így inkább egy remek kiegészítő elemként érdemes rá tekinteni, mint egy olyan újhullámos epizódra, ami „megszentségtelenítette” a Bond-legendát.

Még egy izgalmas akciófilm?

Időzített bomba

Menekülés Absolomból

Fegyvernepper