Hegylakó – Ne veszítsd el a fejed!

Egy halhatatlan mit sem öregszik. Bár 35 évvel ezelőtt mutatták be a Hegylakó című filmet és a francise összes darabja véget ért a 90-es évek végén, a rajongók szemében ez egy soha véget nem érő széria. Igazi kult-darab, afféle ereklye, amit az idő vasfoga bár elég rendesen kikezdett, elpusztítani sohasem fogja.

Efféle monumentális blablákra készüljön az, aki csak most ismerkedik meg a Hegylakó univerzummal. Russell Mulcahy rendező (akinek a nevéhez vagy 100 videóklip dirigálása fűződik) összefogva a Queen együttessel (nem vicc!) olyan projektbe vágta a fejszéjét, ami nem számított ugyan úttörőnek, vagánynak és szórakoztatónak annál inkább. Érdemes megjegyezni, hogy a 80-as évek kulturális hullámán vígan szörföztek a pop-rock-akció-fantasy hibridek, amik rendesen felpezsdítették a korábbi, néha már unalomba fulladó kosztümös drámák világát.

Komolyan komolytalan

Érdemes azért a helyükön kezelni ezeket a kulturális csodákat. A Hegylakó és hozzá hasonló mozik elsősorban a gyerekkor bearanyozásáért, a hős pátoszának fenntartásáért, a világra való rácsodálkozás és a fantázia keveredéséért felelnek, nem többért. Ezért nem ajánlott vérre menő vitákat folytatni azokkal, akik e filmeket a technikai minőség, illetve a történetvezetési logika mentén kívánják miszlikbe aprítani.

Tény, hogy nem Christopher Lambert kelt versenyre az Oscarért Paul Newmannal, James Woods-szal és William Hurttel. És azt is ki lehet nyugodtan jelenteni, hogy a Hegylakó minden ízében B-kategóriás darab, mert az első képkockától, a vágáson át a koreográfiáig ordít róla, hogy készítői … lelkesek voltak. És nem, a Hegylakó nem a társadalmi igazságosság megteremtésén szorgoskodik, nem akarja leállítani az atomfegyverek gyártását és nem akar megmenteni egyetlen pandát sem. És igen, a távolban felsír egy történész, mert aki ezzel a filmmel vágna neki a töri érettséginek, azt nem bizottság, hanem bíróság elé állítanák.

A hosszú élet titka

Akkor „mire jó” a Hegylakó? Miért kihagyhatatlan? Miért van helye a retró pop-kulturális univerzumban? Mert ez tényleg élményről és kikapcsolódásról szól, hősi pátoszról, küzdelmekről, szexisségről, vagányságról és engedetlenségről. Pontosan arról, amiről maga a 80-as évek. Hogy nem kell megfelelni senkinek, hogy viccet lehet csinálni abból a világból, amit merev szabályok tartanak össze.

És itt jön be a képbe a film egyik legnagyobb erénye, a lazasága: úgy parodizálja saját magát (kikacsintások, bohózatba illő, szándékosan elpoénkodott jelenetek), hogy közben nem rombolja le magát az akciót és a misztikumot. Ez a könnyedség, ez a magabiztosság végig élvezhetővé teszi, miközben nem csap át vígjátékba.

Ha képi világát szemléljük, olyan érzésünk támadhat, mintha a kellékesek mindent kihoztak volna a jelmezraktárból, amit ott találtak és random módon ráaggatták volna a szereplőkre, majd forgott a kamera és valami kijött belőle. (És tényleg: Sean Connery maga nyilatkozta, hogy a saját szerepét illetően még fogadást is kötött a rendezővel, hogy mit fog tudni kihozni abból a néhány jelenetből, amit hajlandó volt vállalni. Vesztett.) Mindeközben a kétszeres Oscar-jelölt Michael Kamen és a Queen együttes lélegzetelállító munkát végzett: nemcsak a betétdal különböző formáival, de az alapvető hangulatkeltő, átvezető szólamokkal is. És összeállt valami, amit úgy hívunk, hogy film – és működik.

Hallatlanul halhatatlan

Azért nem mehetünk el szó nélkül a szerepválasztás mellett. Clancy Brown (A remény rabjai, Csillagközi invázió, Ments meg, Uram!) mint főgonosz (Kurgan) tökéletesen megoldja a feladatát: nagy darab, zorall arc, visszataszító és cinikus, a nagybetűs antagonista. Beatie Edney (Apám nevében, Miss Pettigrew nagy napja) érzelmességével, hűségével és szexisségével, Roxanne Hart (Nászfrász, Levelek Ivo Dzsimáról, Holdfényév) pedig eszességével, leleményességével és kitartásával szimbolizálja, hogy Connor MacLeod (Christopher Lambert) nincs egyedül. Lehet, hogy halhatatlan és előbb-utóbb kihal körötte mindenki, aki számára kedves, de ezek a halandók adják az értelmét létezésének.

Azt hiszem, mindent tudunk, amit tudnunk kell, szóval akik szeretik a fantasy kalandfilmeket – pláne a klasszikus darabokat, amikben még ott van a „szívvel-lélekkel-faktor”, mint a korábban már bemutatott és méltatott A vadak ura -, azoknak bátran ajánlható a Hegylakó. Ráadásul ha valamiből, hát ebből a moziból nem (csak) egy maradhat: végig fogunk menni mind az öt (!) részen és akkor még nem szóltunk egy szót sem a sorozat-változatról. Hiába, egyszer élünk, de akkor bizony nagyon!