A 90-es évek közepén rengeteg ígéretes FPS debütált a piacon és annak ellenére, hogy a Doom (1993) és a Quake (1996) továbbra uralta a népszerűségi listát, néhány alternatív megoldással egészen szépen lehetett érvényesülni mellettük. Ennek ékes példája az Exhumed, ami egyiptomi környezetbe helyezte a cselekményt és a hagyományos lövöldözés mellett a mágiát is bevetette a maximális élvezet érdekében.

A Lobotomy Software fejlesztését nálunk Exhumed, a tengerentúlon pedig PowerSlave címen forgalmazták és Sega Saturn, PlayStation és MS-DOS rendszereken futott. A játék az ókori egyiptomi Karnak városában és környékén játszódik a 20. század végén, amit ismeretlen erők foglaltak el, és egy különleges, megrögzött katonákból álló különleges rohamosztagot küldenek Karnak völgyébe, hogy felderítsék a baj forrását (van egy kis Half-life érzete, na). Nem meglepő módon, ennek az alakulatnak vagyunk mi is a lelkes tagja. Az odafelé vezető úton azonban helikopterünket lelövik, és természetesen csak mi éljük túl a katasztrófát.

Így válunk egyszemélyes hadsereggé, hogy megmentsük Karnakot és persze a világot. Sima ügy. Meg kell majd küzdenünk a „Kilmaat” néven ismert földönkívüli rovarszerű lények hordáival, valamint különféle csatlósaikkal, amelyek között múmiák, Anubisz katonák, skorpiók és gonosz szellemek is vannak (Csillagközi invázió, hmmm…?). Hamar kiderül, hogy a történet cselekményét Ramszesz fáraó szelleme irányítja, akinek múmiáját a Kilmaat exhumálta a sírjából, mert fel akarja támasztani őt, hogy erejét felhasználva uralja a világot. Az uralkodó tehát maga a szuperfegyver és mindvégig itt volt velünk.

Exhumed 1.0 és 2.0

A játékmenet mind az eredeti PC-s változatban, mind a konzolos verziókban a szokásos first-person shooter formulát követi. A műfajból ismert elemek, mint például az életerő-utántöltés és a különböző fegyverek választéka, jelen vannak. A konzolos verziókban, valamint az Exhumed EX című felújított PC-s változatban azonban a játék már sokkal nagyobb szabadságot nyújt, mert a történet során új fegyvereket és ősi ereklyéket szerezhetünk, amelyek olyan képességekkel ruháznak fel minket, hogy segítségükkel korábban elérhetetlen területeket fedezhetünk fel. Ilyenek lehetnek például, hogy magasabbra tudunk ugrani, képesek leszünk lebegni, víz alatt lélegezni, lávában járni és erőtereken keresztülmenni. Kétségtelenül feldobják a játékélményt.

Ez már a vég

További érdekesség, hogy két alternatív befejezés is létezik, attól függően, hogy a játékos hogyan cselekszik a játék során. A konzolos verzióban a főhősnek össze kell gyűjtenie nyolc darabot egy rádióadó készülékből, így segélykérő jelet tud küldeni, hogy kihozhassák az elátkozott Völgyből. A történet azonban nem ilyen egyszerűen záródik le: miután „visszaszereztük” Ramszesz múmiáját, a fáraó megköszöni a fáradozásunkat, és megígéri nekünk, hogy megörököljük földi királyságát, az istenek pedig örök élettel áldanak meg és persze a világ uralkodójává tesznek minket. Ellenben, a „gonosz” befejezésben (értsd: nem sikerült összegyűjteni a rádióadó mind a nyolc darabját) hősünket nemes egyszerűséggel Ramszesz sírjába temetik, hogy aztán évszázadokkal később az immár uralkodó Kilmaat erői kiássák… jajj, de szép.

Az MS-DOS verzióban szintén találkozhatunk alternatív befejezésekkel, azonban itt valami miatt teljesen máshogy fogták meg a sztorit: a végső szakasz itt a Kilmaat anyahajó fedélzetén játszódik, ahol egy nukleáris fegyver van élesítve, és 15 perc múlva felrobban, ráadásul elég ereje van ahhoz, hogy eltörölje a bolygót. Ha elveszítjük az összes életünket, vagy ha nem sikerül időben hatástalanítani a bombát, a Föld egy hatalmas nukleáris robbanásban megsemmisül, ha viszont időben elérjük a bombát, a Kilmaat visszavonul a bolygóról, de mi az űrhajójukon ragadunk, és meg kell találnunk a kiutat.

Majdnem minden ízében fenséges

Nos, mit is érdemes mondani az Exhumed játékról? Ha magát az alapsztorit nézzük, az szerintem teljesen rendben lévő és sci-fi akciófilmbe illő, mind a kiindulópontját (alien megszállás, szuperfegyver, „keresd-meg-a-gyenge-pontjukat”-megoldás), mind az alternatív befejezéseket illetően (különösen az „gonosz”-befejezés tetszett, amikor sírba szállunk a fáraó szellemével együtt). Némileg meglepett, hogy nem az 1994-es Csillagkapu című mozi jött szembe videójáték formájában, pedig az is elfogadható lett volna – így viszont még jobb.

Ami a technikai megvalósítást illeti, némileg talán meglepő, de nem az Exhumed nem ad kifogástalan élményt. Félreértés ne essék: vannak szenzációs megoldásai (lásd például: fényeffektek), ugyanakkor a pályák szerkezeti megvalósítása, az egyiptomi környezet érzete kissé szűkös – talán ez a legjobb kifejezés rá. A játékos azt várná, hogy sírkamrák egész hálózatát fogja bejárni, völgyekben fog rohangálni, palotákat és romokat fog kipucolni…ehhez képest alig kapunk valamit ezekből a helyszínekből és sokszor inkább a Doom világához hasonló termekben fogjuk keresni kapcsolókat és vadászni a szörnyekre. (Engem személy szerint egyébként az 1994-es Heretic című FPS-re emlékeztetett, ami szintén nem volt egy forradalmi darab, de a fantasy környezet feldobta.)

A játék zenejéről ugyanakkor csak szuperlatívuszokban tudok szólni: Scott Branston, aki részt vett a Duke Nukem 3D és Quake projektekben is, elképesztően magas színvonalú munkát végzett (itt meghallgatható). A zörejek és a szörnyhangok szintén profik, az audió élménnyel tehát biztosan nem lesz gond. Az Exhumed tehát igazi kuriózum, feltétlenül érdemes tenni vele egy próbát, mert izgalmas, helyenként még félelmetes is, és néha tényleg olyan érzetet kelt, mintha pokoli erőkkel szemben vívnánk szélmalomharc küzdelmet.

Az Exhumed (1996) végigjátszása Sega Saturnon:

A fáraó titkai, avagy érdekességek az Exhumed fejlesztése kapcsán:

  • Az Exhumed-ot még a fejlesztési szakaszban a 3D Realms egyik játékaként akarták kiadni (!), hogy megmutassák az új Build engine teljesítményét (ez akkor extrának számított a hagyományos FPS-technológia használatához képest, amivel a Doom-ot és klónjait is készítették). Ez idő alatt a játék „Ruins”, illetve „Return of the Gods” munkacímeken volt ismert a sajtóban is. A 3D Realms végül lemondott a címről, amelyet aztán a Playmates Interactive vett fel és adott ki.
  • Technikai bravúrnak számított, hogy a konzolos verziókba beépítették a dinamikus fényforrást (ez addig csak Loaded című játéknál volt látható PlayStation-ön, és az Exhumed-ban a falakat már Gouraud árnyékolással látták el a statikus fáklyafényekhez képest.
  • Bár a Lobotomy a legtöbb fejlesztőhöz hasonlóan könnyebbnek találta a 3D-s játékok készítését PlayStation-re, mint Saturn-ra, úgy döntöttek, hogy először a Saturn-verziót fejlesztik ki, hogy megelőzzék a többi, hamarosan megjelenő FPS piacra kerülését. Ezt persze nem volt egyszerű hardveresen megoldani: a konzol két CPU-jának egyikét a falak rajzolására kellett használni, míg a másik kezelt minden mást.
  • Az amerikai Exhumed cím az Iron Maiden azonos című albumára utal, amelynek egyiptomi témájú borítója is van.
  • A játék narrátora az ikonikus filmtrailer bemondó, Don LaFontaine.
Még egy kis egyiptomi kaland?

Az elveszett frigyláda fosztogatói

A múmia

Exhumed

Lobotomy Software, sci-fi, fantasy, FPS videójáték, 1996

Fel! Támadunk!

+ Sok apró újdonság a többi korabeli FPS-hez képest

+ A zene extra adrenalintöltet

– Nem elég „egyiptomi” a hangulata

– Szinte felfedezhetetlen titkos helyek

  • Látványosság
  • Zene / Hang
  • Érdekesség
  • Élmény
  • Szavatosság

Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!

További cikkek

Planet Funk – Táncos, sportos, slágeres

Planet Funk – Táncos, sportos, slágeres

Három ismérve is van az olasz gyökerű, de a brit elektronikus zenei hullámot követő formációnak, a 2000-es évek egyik nem kiemelt, de kifejezetten kellemes meglepetésének. A Planet Funk remek stílusötvözetek okos felhasználásával szert tudott tenni egy-két slágerre, ezzel biztosítva helyét a korabeli diszkókban és a popzenei tabellán is. Másrészt nagy sportklubok szurkolóinak a szívébe is belopta magát, akik évtizedekre biztosítják hírnevét.

Jean-Michel Jarre: Oxygène – Csak úgy kapkodtuk a levegőt

Jean-Michel Jarre: Oxygène – Csak úgy kapkodtuk a levegőt

Az ikonikus francia elektronikus zeneszerző harmadik stúdióalbuma lassan fél évszázada ejti ámulatba a közönséget. Az 1976-ban kiadott Oxygène-t úgy írták le, mint a „a hetvenes évek szintetizátor-forradalmának vezetőjét” – és talán nem is túloztak.

Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja

Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja

1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.

Retro Magazin
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.