Az osztrák származású testépítőből lett amerikai színész (később üzletember és politikus is) 1968-ban vándorolt ki az Újvilágba és szinte rögtön megkapta első szerepét a Hercules New Yorkban című filmben.
Igaz, még hosszú évekig küszködött nyelvi problémákkal és a Schwarzenegger név sem tűnt ideálisnak amerikai földön, ugyanakkor tévhit, hogy csak az 1982-es Conan, a barbár tette őt a széles nézőközönség számára ismertté és elfogadottá. Számos vígjátékban feltűnt, méghozzá nem is aprócska szerepekben, ráadásul olyan sztárokkal dolgozott együtt már ekkor, mint Kirk Douglas, Elliott Gould, Sally Field, Jeff Bridges, vagy épp Karl Malden, a San Francisco utcáin sztárja. Nézzünk is meg egy mókás részletet utóbbi sorozatból.
Arnold kiborul a San Francisco utcáin című bűnügyi sorozatban (1977):
Schwarzenegger rengeteget fejlődött az évek során és bár továbbra sem annyira színészi képességei, mint kidolgozott teste győzték meg a hollywoodi producereket, hogy szerződtessék egy-egy filmbe, az 1980-as évek végre meghozták számára az áhított áttörést. A Conan, a barbár főszerepére ugyanis egyáltalán nem volt egyszerű feladat felkérni akárkit – legalábbis a casting körülményei erre utaltak -, Arnoldban viszont megvolt minden, ami ideálisnak volt mondható. Az Oscar-jelölt forgatókönyvíró-rendező, John Milius (Apokalipszis most, Szél és az oroszlán, Róma sorozat) kiváló érzékkel ismerte fel a lehetőséget és legendás kollégájával, Oliver Stone-nal karöltve dolgozta ki a kalandfilm részleteit – szinte Schwarzeneggerre szabva a főszerepet. A kasszasiker természetesen nem maradt el, ahogyan az 1984-es folytatás sem.
Egy lendületes bemutató a Conan, a barbár című filmhez:
És aztán megérkeztünk 1984-be, a Schwarzenegger-őrület kezdetéhez. Másfél évtized kitartó munkája meghozta gyümölcsét: a háromszoros Oscar-díjas James Cameron jóvoltából debütált a Terminátor széria első darabja, amit nálunk „A halálosztó” alcímmel forgalmaztak. Ekkorra vált teljesen világossá, hogy Sylvester Stallone nem uralhatja többé egyedül az A-kategóriás akciófilmek birodalmát, ennek az új helyzetnek azonban mi, nézők örülhet(t)ünk a legjobban, hiszen a két sztár egymásra licitálva rukkolt elő jobbnál jobb mozikkal, vagy két évtizeden keresztül (a 90-es évek közepére azért a legjobb sportemberek is elfáradtak). S bár a mai napig az 1991-es Terminátor 2. – Az ítélet napját tartják a kritikusok és a nézők többsége is a legjobb darabnak, érdemes visszaemlékezni a fantasztikus és technikailag is úttörő első rész képsoraira is.
Így vesz magának ruhát Arnold Schwarzenegger (Terminátor, 1984):
Ahogy sok színész karrierje, úgy Arnoldé is jellemzően komédiákkal és sorozatok epizódszerepeivel kezdődött, majd elég volt egyetlen jól sikerült mozi és felismerték benne a nagy lehetőséget – már ami a stílusváltást illeti (jó példa erre Tom Hanks esete, akiről írtunk itt a Retro Magazinban). A „schwarzeneggeri út” az akciófilmek felé vette az irányt és a közönség szinte éhezett az évről évre megjelenő látványfilmekre. Bár a Vörös Szonja (1985), a Piszkos alku (1986), A menekülő ember (1987) és a Vörös zsaru (1988) sem ütötte meg az akkor elvárt színvonalat, ma már kult-kategóriás darabnak számítanak. És hát persze történt is egy s más közben… John McTiernan rendező (Die Hard 1 és 3, Az utolsóakcióhős, Vadászat a Vörös Októberre) szabályosan sokkolta a világot egy eszméletlenül profi akcióval, a Predatorral (igen, ez az a film, amiben eredetileg Jean-Claude Van Damme játszotta volna magát a földönkívüli lényt, de volt egy kis nézeteltérése a stábbal). Most mégsem erre a csodára hívnám fel a kedves olvasó figyelmét, hanem egyik személyes kedvencemre, az 1985-ös Kommandó című filmre, aminél „schwarzeneggeresebb” mozit azóta sem láttam.
Az egyik legszórakoztatóbb Arnold-akciómozi, a Kommandó. Egyszerű, vagány, pörgős, erőszakos, vicces. (Mernék mást mondani…)
Az 1990-es években bár Arnoldot továbbra is szabályosan ellepték az akciófilm-felkérések (Total Recall – Az emlékmás, Terminátor 2, Az utolsó akcióhős, Végképp eltörölni, Ítéletnap és a millenniumra készült A hatodik napon), a sztár nem feledkezett meg a könnyedebb műfajokról sem, ami akárhogy is nézzük: legalább olyan közel áll bohókás karakteréhez, mint a vérontás. A televíziókban is agyonjátszott, de méltán népszerű Ikrek még az évtizedforduló előtt debütált (amiben testvérpárját a színészlegenda, Danny DeVito alakította), de ugyanez a színvonal és siker tetten érhető az Ovizsaru (1990) című vígjátékban is, ami tökéletesen ötvözi a Schwarzeneggerben megbújó humort és lazaságot és a kevésbé leplezhető nyers erőt. Ugyanez mondható el az általában akció, mégis inkább komédiára hajazó True Lies – Két tűz között (1994) moziról, amiben azonban nem gyerekek, hanem a szexi feleség (Jamie Lee Curtis) tesz arról, hogy Arnold élete kizökkenjen a megszokott kerékvágásból. Komédiaként megemlíthető még a Hull a pelyhes (1996), apró cameóként a Dave (1993), a Batman és Robin (1997) pedig önmagában vicc volt.
Ettől mi is lefagytunk (Batman és Robin, 1997):
A 2000-es években Arnoldot a politika jobban foglalkoztatta, mint a filmművészet, ezért igen kevés emlékezetes produkciót láthattunk tőle ebből az időszakból (a Republikánus Párt képviselőjeként 2003 és 2011 között Kalifornia állam kormányzója volt). A 2002-es Az igazság nevében ugyan nem számított sikeresnek, mégis érdemes újranézni. Andrew Davis rendező (A szökevény, Úszó erőd, Láncreakció, Tökéletes gyilkosság) igazából kihozta belőle azt, amit lehetett, ebben a korszakban viszont a közönség már kicsit unta a Schwarzenegger-Stallone tengely mentén szerveződő csihi-puhi akciókat, talán ezért sem számított nagy durranásnak. A 2003-as Terminátor 3. – A gépek lázadása viszont már kifejezetten kellemetlen fogadtatásban részesült annak ellenére, hogy a kasszáknál nagyot ment. A Jackie Chan főszereplésével készült 80 nap alatt a Föld körül (2004) felejthető darab volt – és itt is csak egy apró szerepben tűnik fel Arnie -, az évtized végére viszont tényleg sikerült neki a nagy visszatérés, köszönhetően elsősorban korábbi „vetélytársának”, Sly-nak. A The Expendables – A feláldozhatók nem pusztán folytatásokat is megérő film volt, hanem egy brand (A- és B-kategóriás akciósztárok klubja), ami alaposan meglepte a szakmát és a közönséget (utóbbi nagyrészt imádta). Ennek első epizódjában minimális, nem sokkal később viszont – politikai pályafutása befejeztével – jóval komolyabb szerepet is kapott.
Ekkor már lehetett tudni, hogy a hentes szakma nagy öregje visszatér (The Expendables – A feláldozhatók, 2010):
Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!
További cikkek
Planet Funk – Táncos, sportos, slágeres
Három ismérve is van az olasz gyökerű, de a brit elektronikus zenei hullámot követő formációnak, a 2000-es évek egyik nem kiemelt, de kifejezetten kellemes meglepetésének. A Planet Funk remek stílusötvözetek okos felhasználásával szert tudott tenni egy-két slágerre, ezzel biztosítva helyét a korabeli diszkókban és a popzenei tabellán is. Másrészt nagy sportklubok szurkolóinak a szívébe is belopta magát, akik évtizedekre biztosítják hírnevét.
Jean-Michel Jarre: Oxygène – Csak úgy kapkodtuk a levegőt
Az ikonikus francia elektronikus zeneszerző harmadik stúdióalbuma lassan fél évszázada ejti ámulatba a közönséget. Az 1976-ban kiadott Oxygène-t úgy írták le, mint a „a hetvenes évek szintetizátor-forradalmának vezetőjét” – és talán nem is túloztak.
Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja
1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.