V mint vérbosszú – Belülről bomlaszt

Bő másfél évtizede került a mozikba a Wachowski-testvérek egyik kultikus darabja, a Guy Fawkes-maszkot viselő anarchista küzdelmének története. Az ismert sztárokat felvonultató film bár mutat eltéréseket az eredeti koncepciótól, a közönség nagy része így is szerette annyira, hogy máig megőrizte népszerű imidzsét.

A V mint vérbosszú Alan Moore képregényíró egyik leghíresebb munkája alapján készült. Neki köszönhetjük többek között a Watchmen és a A szövetség című produkciókat is (utóbbiról már írtunk kritikát). A modern korban is elegáns, kifinomult, művelt, igazi gentleman anarchista ellenálló karaktere és sztorija nemhogy közönségkedvenccé, sőt, kult-kategóriás örökzölddé vált, de még a kritikusokat is lenyűgözte. A Time magazin például egyenesen beválogatta az elmúlt 100 év legjobb angol nyelvű irodalmi művei közé. Ezek után kész csoda, hogy az 1980-es években futó képregény-sorozat csak bő 20 évvel később került megfilmesítésre.

Mígnem a Wachowski-testvérek lecsaptak rá. A Mátrix-trilógia megálmodói – elfoglaltságuk révén – állandó asszisztensüket, James McTeigue rendezőt bízták meg a dirigensi teendőkkel. Utóbbiról érdemes tudni, hogy jelentősebb munkákkal inkább másodrendezői szerepben büszkélkedhet és néhányat említsünk is meg: Street Fighter, Dark City, Nem ér a nevem, illetve a Menekülés Absolomból, amit itt is méltattunk a Retro Magazin hasábjain… és persze szinte minden Wachowski-produkció.

„A művész azért hazudik, hogy feltárja az igazat, míg a politikus azért, hogy elrejtse.”

A híres Guy Fawkes-maszk manapság politikai szimbólumként is funkcionál. Az álarc mögött azonban valódi történelmi személy áll; méghozzá egy angol katonáé, aki az 1600-as évek legelején tagja volt egy katolikus összeesküvő-csoportnak. Az úgynevezett „lőporos összeesküvés” merényletkísérlet felelősei I. Jakab angol király azon rendelete ellen rohantak ki, amely visszaállította a római katolikus egyház híveit sújtó intézkedéseket, sőt, kilátásba helyezte a vallási vezetők elüldözését is. A bosszú, vagyis a Westminster-palota (parlament) felrobbantásának terve végül kudarcba fulladt, az esemény mégis történelmi jelentőségű: a Guy Fawkes arcára emlékeztető hegyes szakállas maszk pedig napjainkban is hódít (igaz, inkább divat mint eszme).

Ki a terrorista?

A V mint vérbosszú alaptörténete sokak számára ismerős lehet, mivel több korábbi sikersztorit „gyúr egybe”. Ettől persze még mondhatjuk, hogy autonóm és szórakoztató – déjà vu-érzésünket mégsem képes csillapítani. Nagy-Britanniában vagyunk, egy antiutópisztikus világban. A választások manipulálásával egy új nacionalista-soviniszta párt (Norsefire) ragadja magához a hatalmat és teremt egy meglehetősen agresszív, elnyomó diktatúrát, amely az emberek félelmeire alapoz, cserébe azonban kényelmet és biztonságot ígér. A kormány természetesen keményen cenzúrázza a sajtót és megszervezi a titkosrendőrséget; mindent a kezében tart és ha kell, bárkit eltűntet egyetlen éjszaka leforgása alatt.

„Az eszmék golyóállók.”

Ebben a világban éli életét Evey (szerepében az Oscar-díjas Natalie Portman) is, aki egy nap – megszegve a kijárási tilalmat – főnökéhez és egyben jóbarátjához, Gordon Dietrich-hez (Stephen Fry) siet az éjszakában. Csakhogy a „begyűjtők” lefülelik egy sikátorban és visszaélve hatalmukkal, megpróbálják megerőszakolni őt. Ekkor lép a színre egy titokzatos idegen, aki „V”-nek hívatja magát és megmenti a lányt (őt egyébként a szintén ismert sztár, Hugo Weaving alakítja). Spoilermentesen annyit még érdemes elmondani, hogy V valami komoly tettre készül, ami november 5-én fog bekövetkezni (a lőporos összeesküvés évfordulója) és megpróbálja meggyőzni a Evey-t, hogy csatlakozzon hozzá.

Természetesen az ebben ellenérdekelt pártnak és kormánynak is lesz képviselete: a főkancellárt maga a kétszeres Oscar-jelölt John Hurt játssza, aki az 1984 című produkcióban éppen az elnyomott Winston Smith szerepébe bújt egykoron (nem véletlen választás tehát). A rendőrség kötelékében pedig Rupert Gravest és Stephen Rea-t láthatjuk, akik a politikai nyomás ellenére megpróbálják objektíven felderíteni ezt az egész zavaros ügyet.

Gyerekesen felnőttes

A V mint vérbosszú – mint fent már említettem – korábbi sztorik érdekes egyvelegét képezi. A disztópia Orwell 1984-ét idézi, bár stílusát tekintve inkább a 2002-es Equilibrium című filmre hajaz. Bármilyen nevetségesen hangzik, V sajátos belépőit, megnyilvánulásait tekintve Batmanhez és Zorróhoz hasonló álarcos hősként viselkedik (ellentétben az eredeti képregénnyel!), aminek egyértelműen a szórakoztatás, a fogyaszthatóság lehet(ett) a célja. Ez a megoldás véleményem szerint kicsit felemásra sikeredett: nem állítom, hogy a történet maga egyébként fel tudna lépni „Orwelli szintre”, de egy sokkal sötétebb, ridegebb tónusú, az eredetileg megírt főhős karakter jellemét követő történetvezetés ütősebb végeredményt hozott volna.

„Ha sokáig viselünk egy maszkot, elfelejtjük, hogy ki van alatta.”

Ráadásul a V mint vérbosszú így is inkább a 18-as karika irányába mutat, tehát 12-16 év alatti nézőknek még mindig problémás lehet. Tény, hogy megvan benne a vagányság, miközben a konfliktusok durvasága azért korlátolt szinten marad, de akkor felvetődik a kérdés: üzenni akartak-e a készítők, társadalmi problémákra akarták felhívni a figyelmet, vagy csak szerettek volna forgatni egy (saját) szuperhősfilmet? Márpedig a kérdésre egyértelműen az a válasz: persze, hogy mondani akartak valamit. A V mint vérbosszúban hemzsegnek az elnyomás és diszkrimináció témái körül forgó jelenetek (xenofóbia, homofóbia, cenzúra, hírhamisítás, intézményes erőszak, abúzus stb.), így le sem tagadhatná saját küldetéstudatát. Üzeneteit azonban annyira „hollywoodi” módon próbálja a szánkba rágni, hogy néha nehéz eldönteni, akkor most tulajdonképpen melyik generációhoz beszél (vagy mi a célcsoportja)?

Egy másik, sőt rögtön következő kérdés lenne, hogy mi lesz a nagy esemény (november 5.) után? Mert V-t a múlt tartja életben, ez világos. A jelent akarja megváltoztatni, célja egyértelmű. A jövőt illetően azonban meglehetősen neutrális (ha kicsit túlzóan akarok fogalmazni: majdhogynem közönyös). A Wachowski-testvérek a Mátrix esetében szinte minden kérdést megválaszoltak: igaz, trilógia kellett hozzá… A V mint vérbosszú esetében ez ugye nincs, így a levegőben marad az egész probléma, Evey pedig egyszerűen nem elég ahhoz, hogy megadja a választ. (Ezért is sajnálhatjuk, hogy a készítők nem gondolkodtak folytatáson. Talán tartottak a kockázattól, hogy a film elveszítheti gondolatébresztő erejét, ha nem hagy nyitva kérdéseket? Nos, a Mátrix példája ennek éppen ellentmond…)

„- Már késő bocsánatot kérni?
– Soha nem az.”

Félreértés ne essék: a V mint vérbosszú remekül sikerült produkció, ez azonban elsősorban mesterien kimért és adagolt szórakoztató-faktorának köszönhető. Szép képeivel, remek zenei aláfestésével (az Oscar-díjas Dario Marianelli munkája), „az intelligencia szexi” kissé hamiskás, mégis szerethető és reményt keltő suggallatával, valamint a kétségtelenül jó megoldást választó lezárásával teljes filmélményt képes biztosítani. A színészek kiválóak, sőt, néha egészen megható drámai jelenetsorokat élhetünk át velük (hadd utaljak itt egy hálószobában játszódó jelenetre, ami Hugo Weaving és az egyik mellékszereplő, Sinéad Cusack között játszódik le: parádés!). Szóval az az igazság, hogy V világára könnyű ráhangolódni, elveszni benne és érdemes türelemmel várni a folyton beharangozott katarzisra is. Mert végülis eljön; ám magával hozza az igazság pillanatát is.