Mementó – Az ember, aki túl keveset tudott és azt is rosszul

Christopher Nolan valamivel több mint két évtizede tette le névjegyét Hollywood asztalára, méghozzá ezzel a nem túl költséges, ám annál sokkolóbb thrillerrel, amit nyugodtan tekinthetünk zseniális filmjei “nagy ősének”.

A mester későbbi misztikus thrillerei, melyeket többnyire az idővel, a pszichével, illetve a dimenziókkal való “játszadozás” jellemez (Álmatlanság, A tökéletes trükk, Eredet, Csillagok között, Tenet, sőt, még a Dunkirk is), egyértelműen visszavezethetők a Mementóhoz. Christopher Nolan védjegyévé vált a misztikum, a csavarok és az akció ötvözete. S persze, voltak és mindig is lesznek kockázatai a furfangosan felépített, bonyolult alkotásoknak – ami a fanyalgókból károgást válthat ki -, ettől még ezek a termékek vitathatatlanul sikeresek és innentől kezdve…igazából nincs kérdés.

Nolan is csak ember

Az az igazság, hogy e korábbi alkotása sem hibátlan. De miért is kellene annak lennie? Logikai bukfenc van benne? Persze, hogy van. Hatáskeltés szempontjából tökéletes? Messze van attól. (Azért legyünk vele igazságosak: főleg többszöri újranézésnél szembetűnőek a hibái.)

Azért emeljünk két tipikus példát (spoiler nélkül, természetesen). Gondoljunk a színes és monokróm képek váltogatására (telefonálós részek), amikben legalább olyan nehéz felfedezni a művész valódi szándékát, mint egy Tarr Béla-film esetében (bocs). Mert látjuk, hogy a rendező akar ezzel valamit. Csakhogy aztán vagy értjük, hogy mit akar…vagy nem. Lássuk a másik példát: minden szereplőnek megvan a maga fontossága a cselekmény kimenetele szempontjából? Nos, valójában nincs. Ami talán nem is lenne akkora baj, ha nem kéne koncentrálni ahhoz, hogy végig képben legyünk (TMI, Too Much Information – Nolan későbbi filmjeire is jellemző probléma). Persze, rá lehet fogni, hogy szándékos “szennyezés történik”, de Nolan későbbi filmjeit azért nem jellemzi a felesleges információkkal való ömlesztés, sőt, ellenkezőleg: azért kell annyira figyelni, mert minden momentumnak szerepe lesz később.

Mindez azonban igazából mit sem számít, mert az a lényeg, hogy tíz perccel a vége előtt megértjük, hogy nagyjából mi volt a poén. És ez sokunknak elég is. Szóval az egész kicsit olyan, mint egy Agatha Christie-novella: tulajdonképpen mindegy, hogy ki kicsoda és mit tett vagy nem tett a történet során. A lényeg, hogy Poirot vagy Miss Marple kire fogja rábizonyítani a gyilkosságot. És onnantól kezdve végeztünk, mindenki mehet a dolgára.

Akinek nem lennénk a helyében

A történet szerint Leonard Shelby (Guy Pearce – Szigorúan bizalmas, A bombák földjén, A király beszéde) nagyon súlyos betegségben szenved. Az anterográd amnézia lényege, hogy a frissen szerzett élményekre képtelen emlékezni, csak a korábbiak maradtak meg. Az utolsó dolog, amit bármikor fel tud idézni, felesége haláltusája a fürdőszobában, akit megerőszakoltak, majd megfojtottak. Leonard ekkor szerzett olyan ütést, aminek a következtében már soha többé nem élhet teljes életet, így egyetlen cél vezérli: megtalálni azt, aki megbecstelenítette és megölte feleségét, majd bosszút állni haláláért. A szinte lehetetlen küldetést úgy próbálja véghez vinni, hogy folyton dokumentálni próbálja minden lépését, ahogy halad előre az ügyben: fotók készítésével, névjegykártyák, dokumentumok, tetoválások segítségével próbálja kirakni ezt a nagy puzzle-t. A legnagyobb gondot azonban mégis az okozza számára, hogy nem tudja, kiben bízhat és kiben nem és ahogy történnek az események, mindenki kezd gyanússá válni.

Már a trailer is hozza a “Nolan-es” stílust:

Kétségek keringője

Nolan kétségtelenül legnagyobb vívmánya, hogy olyan filmeket képes elénk tárni, amik hihetetlen világokat mutatnak be, mégis elgondolkodtatók, filozofikusak – és az ember utólag is imád csámcsogni a részleteken (mozijait gyakran kétszer nézik meg a rajongók). E sikerhez azonban mindig patikamérlegen kell kimérni forgatókönyv elemeit és fel kell kötni a nadrágot a vágószobában is. A Mementó esetében – a költségvetés szűkössége miatt – a rendező magára vállalta e nemes feladatot és nem is vallott benne kudarcot. Bár a film második, esetleg harmadik megtekintéskor néha már fárasztóvá tud válni a tempó és az ember azt érezheti: néhány jelenet lehetett volna rövidebb is – ez már tényleg csak szőrszálhasogatás.

Az egyik legviccesebb jelenet, avagy egy nem túl barátságos találkozás:

Nem szabad elfelejteni méltatni a szereplők teljesítményét sem, hiszen mind Carrie-Anne Moss (Mátrix trilógia, A vörös bolygó), mind a színésznő által filmbe protezsált Joe Pantoliano (Mátrix, Bad Boys trilógia, Életre-halálra) szerepe nagyon erős és bár Guy Pearce még így is viszi a prímet, nélkülük az ő alakítása nem léphetett volna arra a szintre, ami egy Nolan-film esetében alapkövetelmény. S bár kevesebben emlékezhetnek rájuk, a tűzpárbajba keveredő Callum Keith Rennie (Csillagközi romboló, Warcraft, 24) és a moteles Mark Boone Junior (Egerek és emberek, Hetedik, Az őrület határán) szintén megérdemlik a méltatást. Ők négyen mind szerepet játszanak abban, hogy teljesen összezavarják a nyomozást. Minél előrébb haladunk a történetben, annál erősebben érezzük, hogy a a megözvegyült férjjel a bolondját járatják. A bosszúra  éhes Leonard Shelby saját farkát kergető kutyára emlékeztet, s immár csak az a kérdés maradt hátra: a világ szórakozik vele, vagy épp saját maga?