Az olasz és ír felmenőkkel rendelkező angol rock és blues zenész egyedi énekhangjáról ismert, amelyet kollégái tréfásan „rekedt” vagy „kavicsszerű” jelzőkkel is szoktak illetni (magyarul inkább az „érces”, „karcos” kifejezés a találóbb).
Pályája közel sem volt akadálymentes, elsősorban egészségügyi problémái miatt. Többszöri kényszerszünet, majd visszatérései ellenére 25 szólóalbummal büszkélkedhet és már szólókarrierje elején ismert és közkedvelt előadóvá volt. Jellegzetes gitárszólamai, rhythm and blues, country- és folkalapokra épülő zenéje, stílusa miatt gyakran hasonlították amerikai kollégájához, Bruce Springsteenhez.
S bár a szigetországi Chris Rea sohasem turnézott az Egyesült Államokban, Fool (If You Think It’s Over) című dalával a tengertúli toplisták élmezőnyébe is bekerült, sőt, 1978-ban Grammy-díjra is jelölték, tíz évvel később pedig a Working On It vezette a mainstream rock toplistáját.
Egyik legismertebb dala, a The Road to Hell (1989):
Chris Rea gyermekkori álma a forgatókönyvírás és film-zeneszerzés volt. Amikor erre már lehetősége adódott, ki is próbálta magát mindkét műfajban, így például ő komponálta az 1993-as Soft Top Hard Shoulder című dráma betétdalát, majd maga írta és menedzselte producerként a La Passione című 1996-os filmet, amelyet részben saját gyerekkori élményei ihlettek. Rea ugyanis óriási autóverseny-rajongó volt már akkor is és az hajdani Formula 1-es Ferrari pilóta, Wolfgang von Trips volt a kedvence.
Az karácsonyi ünnepek egyik legnagyobb slágere, a Driving home for Christmas (1986):
Színészként az 1999-es Parting Shots feketekomédiában láthatjuk olyan színészóriások oldalán, mint Felicity Kendal, John Cleese, Bob Hoskins, Joanna Lumley és Ben Kingsley. A sors iróniája, hogy éppen olyan karaktert játszott, akinek azt mondták, hogy a rákja és így már csak hat hete van hátra. Szerencsére a valósággal szemben, Chris Rea esetében a helyzet ennél jóval kedvezőbben alakult, ráadásul, filmbéli karakterével ellentétben nem döntött úgy, hogy megöli azokat az embereket, akik korábban rosszul bántak vele.
Maga Chris Rea sem gondolta, hogy egykori slágere, a Josephine (1985) világhírű DJ-k kezébe kerül majd, akik új elektronikus zenei irányzatot indítanak el – ez volt a 90-es évek legelején különesen népszerű Acid House, aminek sok klasszikusa ma már inkább funky-ra emlékeztet. A szóban forgó dal is a repertoár részévé vált, köszönhetően elsősorban Paul Oakenfold közbenjárásának:
Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!
További cikkek
Planet Funk – Táncos, sportos, slágeres
Három ismérve is van az olasz gyökerű, de a brit elektronikus zenei hullámot követő formációnak, a 2000-es évek egyik nem kiemelt, de kifejezetten kellemes meglepetésének. A Planet Funk remek stílusötvözetek okos felhasználásával szert tudott tenni egy-két slágerre, ezzel biztosítva helyét a korabeli diszkókban és a popzenei tabellán is. Másrészt nagy sportklubok szurkolóinak a szívébe is belopta magát, akik évtizedekre biztosítják hírnevét.
Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja
1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.
Ridley Scott vs. Woody Allen
Ridley Scott és Woody Allen is ugyanazon a napon (november 30.) ünnepli születésnapját, ráadásul egy generációhoz tartoznak. Ennek apropóján a Retro Magazin utánajárt, vajon milyen hasonlóságok és különbözőségek fedezhetők fel a két filmes legenda pályafutásában....
