Az 1980-as években többek között egy Prince nevű előadó tartotta lázban az egyre merészebb zenei hangzásokkal és performanszokkal előrukkoló pop-szakmát, aki akkor még meglehetősen polgárpukkasztó, ám mégis ízléses húzásaival járult hozzá a nyugati kultúra nyitottságának és színességének térhódításához. Szinte mindenki ismeri szólamait, hangjának széles skáláját és nem utolsósorban videóklipjei összetéveszthetetlen egyediségét. Talán kevesebben tudják róla, hogy dalszerzőként hasonló intenzitással gyártott másoknak slágereket, mint saját magának. Kiss című száma attól igazán érdekes, hogy több kézen is átjárt, mégis az övé maradt.
A dal meglehetősen bonyolult, homályos és botrányos körülmények között látott napvilágot és arra nem is vállalkoznék, hogy megpróbáljam rekonstruálni a történteket, ugyanakkor jó szívvel mondhatom, Prince személyében megfelelő ember vette kezelésbe az első, meglehetősen harmatos verziót. Történt mindez 1986 körül, amikor a művész szintén világhírű producer-dalszerző kollégája, David Z megkérte őt, hogy Brown Mark basszusgitáros – a „herceg” saját zenésztársa a The Revolutionban – által vezetett Mazarati nevű funky formációnak írjon egy dalt. Mindhárom szereplő egyébként minneapolisi kötődésű és üzletileg is összefonódott az életük – együttműködésük tehát nem a puszta véletlen műve volt.
Így hangzott volna a Kiss, ha Prince nem avatkozik be:
A főnök megmutatja, hogy is kell ezt csinálni
A Kiss című dal elkészült, Prince azonban már a demó felvétele és a banda verziója kapcsán megállapította, hogy „lelketlen”, ráadásul az énekes tag, Tony Christian sem volt oda érte, így (önhatalmúlag) úgy döntött, „visszaveszi” azt. Nyilván itt kezdődött el egy komoly belső vita, mi, vagyis a közönség azonban pusztán arra kaptuk fel a fejünket, hogy az a dal, amiben sokan kételkedtek – David Z beszámolója szerint „a Warner Brothers vezetői elszörnyedtek, amikor először meghallották” -, végül óriási sláger lett. Amellett, hogy Prince pályafutásának harmadik legsikeresebb dala, még a Rolling Stone magazin is elismeri saját, „Minden idők 500 legjobb dalának” listáján.
Micsoda reboot!
Mindössze két esztendőt telt el, amikor megjelent a színen Tom Jones. A nem kevésbé neves előadónak persze esze ágában nem volt elutazni Minnesotába, neki mindössze tetszett a dal és egyik 1988-as Las Vegas-i fellépésekor előadta (nem először énekelte más dalait is saját közönsége előtt). Ezt az ominózus fellépését nézte végig tátott szájjal egy szinti-pop együttes, az Art of Noise – majd azzal a mámoros lendülettel meg is környékezték a művészt egy vadnak tűnő ötlettel, miután lesétált a színpadról. Tom Jones a maga utánozhatatlan hangjával egy trendi banda kíséretében, a Kiss című szám előadásával… ez maga volt a tökély!
Nemcsak a dalnak, Tom Jones saját imidzsének is jót tett a szinti-popos reboot
A nótát annyira eltalálták, hogy még a hazai közönség egyik örökzöld vígjátékának, a Marslakó a mostohám főcímdalát is vitte – megint csak azt kell mondanunk: tökéletes választásnak bizonyult. (A filmről bővebben a Retro Magazin hasábjain is olvashat.)
Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!
További cikkek
Planet Funk – Táncos, sportos, slágeres
Három ismérve is van az olasz gyökerű, de a brit elektronikus zenei hullámot követő formációnak, a 2000-es évek egyik nem kiemelt, de kifejezetten kellemes meglepetésének. A Planet Funk remek stílusötvözetek okos felhasználásával szert tudott tenni egy-két slágerre, ezzel biztosítva helyét a korabeli diszkókban és a popzenei tabellán is. Másrészt nagy sportklubok szurkolóinak a szívébe is belopta magát, akik évtizedekre biztosítják hírnevét.
A filmzene titánja – John Williams
90 éves lett John Williams, a világ máig leghíresebb amerikai zeneszerzője. Az élő legenda hét évtizedes (!) pályafutása során a filmtörténelem legnépszerűbb, legismertebb és a kritikusok által legelismertebb zenéit komponálta. Williams tehetsége mellett igazi...
Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja
1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.