Cannon Fodder – Pixel-kommandó bevetésen

1993-ban jelent meg a real-time stratégiák egyik inspirátora, a Cannon Fodder, ami bár hivatalosan shoot ’em up kategóriájú játék, reflexeink mellett gondolkodásunkat, taktikai képességeinket is igénybe vette.

Ha valakinek ismerősen cseng a Sensible Software cég neve, valószínűleg a világ egyik leghíresebb fociszimulátora fog eszébe jutni, nem véletlenül. Ők azok a srácok, akik a 90-es évek első felében olyan játékokat fejlesztettek, amelyek egyszerűségükkel könnyen integrálhatók voltak a legkülönbözőbb platformokra (Amigától a PC-n át a legkisebb konzolokig) és a hangsúlyt az egyszerű irányításra, a kezelhetőségre helyezték. Nem véletlen, hogy ma is léteznek olyan bajnokságok, ahol ezekkel az őskövületekkel nyomják LAN-ban, vagy akár osztott képernyővel a lelkes rajongók.

Többfrontos támadás

A Cannon Fodder is ebbe a kategóriába sorolható, s bár grafikája a maga korában abszolút tetszetős volt, a lényeg mégis a játékmenetben van. Lényege, hogy néhány (maximum 5) fős osztagokkal különböző missziókat kell teljesítenünk, ami lehet egy vagy több objektum megsemmisítése, túszmentő akció, sőt, akár totális megsemmisítés is. Embereink természetesen folyamatosan fejlődnek – már, akik túlélik – és oda is kell figyelnünk rájuk, mert a küldetések egyre bonyolultabb taktikát, egy jobban specializált egységeket követelnek majd meg. Számítani kell arra, hogy a gyalogos katonák mellett járművek is segítik az ellenséget (dzsipek, harckocsik és helikopterek), és rakétákkal felfegyverzett tornyok is erősítik a védelmüket.

A Lemmings-ből és a The Settlers-ből talán már ismerős, aranyos kis figurákat fogunk látni a madártávlatból, szóval senki ne számítson élethű harci szimulátorra, mégis, a pálya átláthatósága jelentős segítséget fog nyújtani a harci taktika, vagyis a menetrend megszervezésében. Igen, tagadhatatlan, hogy a későbbi világsiker, a Commandos: Behind enemy lines (1998) ebből a játékból ötletelte praktikáit, és milyen jól tette. A Cannon Fodderben szinte minden harcmozdulat visszaköszön, ami utódjában lett csúcsra járatva, természetesen a rejtőzés kivételével, ami e kis felbontású játékban csupán úgy volt megoldható, hogy egységeinket valamilyen objektum mögött tartottuk, ami már nem esett bele az ellenség látószögébe. De ez bőven elegendő, hiszen itt eleve gyorsabb is a játékmenet: keményen menni kell előre és nagy bizalommal kell építeni saját, felfejlesztett egységeink harci erejére, és legfőképpen fegyvereik hatótávjára, gránátokra és rakétákra. Utóbbi eszközök limitáltsága kulcsfontosságú, hiszen ha esetleg kifogyunk belőlük, könnyen kudarcot vallhatunk egyszerűen azért, mert nélkülük nem sikerül megsemmisíteni a küldetésben előírt objektumokat.

Sivatagon és vadonban

A nehézség esetleg, de az unalom semmiképp nem riaszthatja el a harcra kész játékost. Összesen 23 küldetést kapunk, ráadásul mindegyik több szintre van osztva, szóval összesen 72 misszióra lehet számítani. A legváltozatosabb helyszíneken, így dzsungelben, hóban-fagyban, sivatagban, és néhány egyedi terepen fogunk rohangálni. Használhatjuk a fent említett járműveket is, ha elfoglaljuk őket, és nagyon mókás a motoros szánnal való rodeózás is.

A nyomulás azonban nem csak játék és mese: meg kell küzdenünk a tereppel; így például a folyókkal (amelyeken átkeléskor a katonáink lelassulnak és nem tudnak lőni sem), a futóhomokkal, valamint aknákkal és egyéb csapdákkal. Az ellenség mindig túlerőben van, ezért nem szabad a vesztünkbe rohannunk. Gyakran érdemes az osztagunkat kisebb egységekre bontani a pálya egyes szakaszain, hogy külön taktikai állásba helyezzük őket és egyrészt összehangolt támadást indítsunk (néhány egység fedez minket, ha leállítjuk őket egy ponton, akkor automatikusan tüzet nyitnak a közeledő ellenségre), másrészt megkímélhetjük őket a biztos haláltól, ha mondjuk az a rész egy specialistát vagy veterán egységet igényel – magyarul, tovább vihetjük őket a következő küldetésre, immár fejlesztve.

Nem mindenki értette a viccet

A játék egyszerűen lehengerlő volt: a kritikusok és a közönség egyaránt kitörő örömmel fogadta. Érdekes ugyanakkor, hogy nemcsak a játékosok körében váltott ki visszhangot. A brit hadsereg egyik intézményének, a Brit Királyi Légiónak képviselői, társadalomtudósok, médiaszakemberek és egyes politikusok is kirohantak ellene, egyenesen sértőnek, károsnak titulálva a Cannon Foddert. Komoly vita alakult ki akörül, hogy a videójáték tényleg gyilkolásra buzdít, a háború propagálására, a militarista lét romantizálására, vagy épp ellenkezőleg: kifigurázza, kigúnyolja a hadsereget, esetleg meg is gyalázza a veteránok hőstetteit?

Természetesen a készítőknek semmi ilyen és hasonló szándékuk nem volt, mindenesetre köszönték szépen az ingyen reklámot. Egy jogi aktust azért így is el kellett szenvedniük, ezért a videójáték borítóképén nem az eredetileg szánt szimbólum (pipacs: az elesettekre emlékezés jelképe) szerepel, hanem grimaszokat vágó, rajzolt figurák. A szóban forgó mákvirágot ugyanis a kiadóóriás Virgin Interactive a biztonság kedvéért lecseréltette, így az csak a virtuális térben látható – ezzel pedig sikerült tűzszünetet kialkudni a büszke militarista felek legnagyobb örömére.