Don Johnson a Miami Vice sorozattal filmes karrierje csúcsidőszakát élte meg, ugyanakkor a „sorozatszereplő”-skatulya fogságába is esett, jó hosszú időre. Szerencsénkre, a színész mostanában éli másodvirágzását – általában mellékszereplőként, mint kortársai – a mai generáció pedig már biztosan nem James “Sonny” Crockett nyomozóval azonosítja, mint mondjuk Magnummal tenné Tom Selleck esetében. Azt ugyanakkor kevesen gondolnánk, hogy Don játékának sokoldalúságát már korábban megcsillogtatta – csupán elegendő teret nem kapott arra, hogy a szélesvásznon is bemutathassa tehetségét. E cikkünkben azt az 1989-es moziját mutatjuk be, amely törvényszerűen bukott meg, miközben számos korabeli bűnügyi akciófilmet felülmúlt színvonalával.

Jerry Beck (Don Johnson) egy Los Angeles-i zsaru, aki közvetlenül Karácsony előtt kap megbízást arra, hogy rendőrgyilkosság ügyében nyomozzon. A nyomok viszonylag hamar elvezetik a gyanúsítotthoz, aki egy szélsőjobboldali csoport tagja. Innentől kezdve válik a gyilkossági ügy egy politikával és összeesküvéssel átszőtt történetté, ahol az átlagos és nyugodt életre vágyó, a maga napi gondjaival is megküzdeni képtelen főhősünknek szembesülnie kell a ténnyel, hogy az országban vannak nagyobb bajok is magánéleti problémáinál. Utóbbi talán a film legfontosabb mondanivalója. John Frankenheimer rendező talán nem is adhatott volna jobb esélyt Don Johnsonnak, hogy megmutassa a világnak, hogyan is kell hitelesen eljátszani egy megtört, mégis életerős, kitartó és küzdeni képes embert, aki lehetne bármelyikünk és akinek magánéleti sorsával nagyon sokan szembesülhetnek. A színész él a lehetőséggel: aki látja őt ebben a filmben, talán meg fog lepődni, mennyire odateszi magát a sztár.

Azért nem egy Die Hard vagy egy Ronin 

Nyilván túlzás lenne állítani, hogy ez a zsarufilm a kétszeres Golden Globe-jelölt rendező legjobb alkotása. A mandzsúriai jelölt, a Hét májusi nap, vagy a Dr. Moreau szigete mind-mind jelentősebb művek – nem is beszélve a 90-es évek egyik legpörgősebb akció-kultfilmjéről, a Roninról. Így utólag azonban teljesen érthető, miért tetszett meg a mesternek ezen igaz történetet feldolgozó forgatókönyv, amit Robert Foster (a Knight Rider sorozat producere) az egykori rendőr, Jerry Beck feljegyzései alapján készített. Ennek a filmnek ugyanis lelke van: miközben elgondolkodtató és talán még ma is megdöbbentő az kép, amit fest a társadalomról; a szélsőségekhez való viszonyulásról, a passzivitás következményeiről; nem feledkezik meg a karakterépítés fontosságáról sem. A jól megírt párbeszédek, a fanyar és általában működő humor, a valóságosnak tűnő emberi viselkedések egyszerűen szerethetővé teszik ezt az alkotást. Egy film, amiben a becsület és rosszalkodás együtt jelenik meg: a főszereplő nyomozó (túl) gyakran nyúl olyan módszerekhez céljai elérése érdekében, mint azok, akiket üldöz. Családjához és az emberekhez fűződő viszonya arról árulkodik: nem egy klasszikus szuperhős, hanem egy gyarló ember, aki sokszor hibázott már korábban is és nem tud, sőt, nem is akar megjavulni. Mégis: van nála rosszabb.

A hős pátosza

Bármilyen romlott erkölcsű is Beck nyomozó, az igazi rosszfiúkat ő fogja elkapni, s lassan, ahogy haladunk előre a sztoriban, egyre jobban elfogadjuk olyannak, amilyen. Sőt, a többieket látjuk egyre rosszabbnak: az egykori feleséget, az FBI ügynököt, a helyi rendőri vezetőket, a felügyelő tisztet, a saját főnökét, de még a pszichiátert is. Frankenheimer ezzel a történettel azt mutatja be, hogy minden ember megítélése relatív. Nincsenek szentek, nincsenek makulátlanok. Még a főgonosz kiléte sem egyértelmű: a film talán igazi antagonistája nem a végig üldözött, rendőrgyilkos bandatag, hanem inkább a szélsőjobbos szekta vezetője (Gebhardt tiszteletes), aki csak mellékszereplőként bukkan fel. És még valami karakterek árnyalásáról: a rendező azzal is meglepetést okoz, hogy a nehézfiúkat nem ostoba, szerencsétlen „redneck”-eknek (“bigott tahó paraszt”) ábrázolja: nagyon is életrevaló, rafinált, céljukat határozottan követő embereket látunk, akik nem biodíszletként vannak jelen. Jerry Beck viszont keményen szembeszáll velük, mert ő abban eltökélt, hogy rá bízott munkát elvégezze. Nem különösen izgatja a politika, talán antirasszistának sem mondható, az viszont látszik rajta, hogy megérinti az ügy. Ráadásul, ha már a Karácsony sem alakul úgy a számára, ahogy szerette volna, akkor legalább rendőrtársa gyilkosának kézre kerítésével hasznosan tölti az idejét. (Itt azért van némi áthallás az egy évvel korábban bemutatott és óriási sikert aratott Die Hard című akciófilm kapcsán. Lehet, hogy Bruce Willis okozta Don Johnson vesztét?)

Nézzen képeket a filmből!

A film erősségei és gyengeségei

Bevallom, amikor először láttam a mozit, fogalmam sem volt róla, hogy igaz történet alapján készült. Mégis, olyan akciófilmet kaptam, aminek ez csak az előnyére vált. Nemhogy nem lett dokumentarista klisé-halom, ellenkezőleg: már-már hihetetlen, hogy az igazi Jerry Becknek mi mindenen keresztül vezetett az útja a megoldásig – és hogy mennyi törvénytelen eszközt volt képes bevetni közben. Megfélemlítés, erőszak, csalás, emberrablás, jogtalan házkutatás – ezek elvileg nem egy (ideális) rendőr eszközei. Mégis, a hőstettet sokszor nem makulátlanok hajtják végre, hanem azok, aki egyrészt belekeverednek az események forgatagába, másrészt ha már ott vannak, akkor eltökélten, kompromisszumok nélkül küzdenek a végsőkig.

Korábban már méltattam a karaktereket és a párbeszédeket, de a képi világról is érdemes megjegyezni, hogy Gerry Fisher operatőr (Hegylakó, Menekülés a győzelembe) jó munkát végzett. Az akciók koreográfiája a kornak megfelelő: az üldözések kifejezetten jók – a lövöldözések már kevésbé. A film igazi gyengéjének azonban a zenét nevezném meg. Érdekes, hogy Gary Chang olyan filmek esetében, mint az Úszó erőd, a Dr. Moreau szigete, vagy a Nyerő páros igazán színvonalas munkát végzett, a Nincs irgalomhoz valahogy mégsem sikerült maradandót alkotnia. A zene itt sokszor inkább értelmetlen zörejnek, vagy összefüggéstelen zagyvaságnak tűnik. Bár a film színvonalát valamelyest csökkenti, annyira azért nem elviselhetetlen, hogy elriassza a nézőt a vászon elől. Mindenesetre kár érte. A magyar szinkronról, ahogy láttam, olvastam: megoszlanak a vélemények. Én a magam részéről kellemesen csalódtam. Nemcsak Kőszegi Ákosé (Don Johnson), de a legtöbb karakter hangja rendben volt, nem éreztem azt, hogy félvállról vennék a munkát, mint mondjuk egy negyvenhetedik Steven Seagal film esetében.

Nincs irgalom

Dead Bang, amerikai thriller, 102 perc, 1989

Egy átlagosnál jobb zsarufilm, ami nem érdemelt volna akkora bukást, mint amit el kellett szenvednie.

+ Don Johnson színészi játéka

+ A poénok általában ülnek

– A zene gyakorlatilag értékelhetetlen

– Az akciójelenetek egy része mai szemmel kissé bárgyú

  • Látványosság
  • Zene / Hang
  • Érdekesség
  • Élmény
  • Szavatosság

Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!

Kapcsolódó videó

Aki a történet részleteire is kíváncsi, olvasson tovább. De vigyázat! Innentől SPOILERES!

Főszereplőnk elvált férj és két gyermek apja. A házassága olyan rosszul végződött, hogy egykori kedvese távoltartási végzést kért vele szemben, miközben a filmben hamar felsejlik, hogy apaként koránt sem vallott kudarcot; ez inkább az asszony bosszújáról szól. A nyomozót ért csapás természetesen nem marad következmény nélkül: alkohol és nihilista életmód jellemzi karakterét, és persze folyamatos káromkodás, ami miatt kollégái is megszólják. A Karácsony számára a reményt jelenti: hogy megközelítheti és megérintheti végre gyerekeit, ami a hétköznapokon tiltott (autóból, az utca túloldalán parkolva kell integetnie a suliban játszó lurkóknak, mert ez talán még belefér a törvény szabta keretbe). Azonban hamar csalódnia kell: Jerrynek nincs irgalom, az ex-feleség nem kivételez az ünnepek alkalmából sem. Marad tehát a gyilkossági ügy és egy karácsonyi buli, amit kollégája szervez kifejezetten magányos felnőtteknek. Az egykedvű nyomozó végül megjelenik a partin és bár nincs ismerkedős hangulatban, egy dekoratív hölgy így is a társaságát keresi, majd pár órával és üveg szesszel később már a férfi lakásán találják magukat. Az este remekül sikerül, a Linda névre hallgató lány (Penelope Ann Miller, akit később a Carlito Útja című filmben nyújtott alakításáért Golden Globe-ra is jelölnek) ugyanakkor furcsamód sietősen távozik Jerry lakásából, miután az felébredt. Az értetlenkedő rendőr nem sokkal később, a nyomozást folytatva egy mindent megmagyarázó képre bukkan: a meggyilkolt kolléga volt feleségét látja meg ugyanis rajta, s ezt számon is kéri később a nőn, aki beismeri, nem véletlenül akart Beck nyomozó közelébe kerülni azon a bulin. Egyrészt kémkedni szeretett volna az ügy állásáról, másrészt érzelmileg hatni a zsarura, hogy akár illegális módszereket is vessen be a gyanúsított kézre kerítése és megbüntetése érdekében.

Egyedül a világ ellen

Hősünkről hamar kiderül: inkább saját eszére és becsületére hallgat és ennek megfelelően folytatja a keresést. A mostanában helyben szabadult erőszakos bűnözők adatbázisában rá is lel egy bizonyos Bobby Burns nevű alakra (díjakat és jelöléseket inkább forgatókönyvíróként jegyző Frank Military játssza), akit feltételesen szabadlábra helyeztek. A gyanúsított megtalálása ugyanakkor nem egyszerű: egyrészt fel kell forgatnia Elliott Webley, az együttműködni vonakodó felügyelőtiszt családi életét (a zseniális, Oscar-jelölt Bob Balaban alakításában), aki inkább karácsonyozna a családdal. Jerry őt nemes egyszerűséggel elrabolja és arra kényszeríti, hogy legyen jelen a lefüleléskor. Burns otthonában igen barátságtalan társaságra bukkan. A henyélő nehézfiúk között persze nem találja Bobbyt, jelen van ugyanakkor öccse, John (a rendezőként később Emmy-díjat jegyző Tate Donovan), akiről mi, nézők már a film első képkockáitól fogva tudjuk, hogy a bűncselekmény valódi elkövetője. Beck nyomozó tehát rossz emberre gyanakszik mindvégig, ez azonban nem sodorja őt távol a megoldástól: hiszen ebben a bandában egyszerűen nincsenek ártatlanok. A házkutatás során az egyik tag menekülőre fogja, Jerry pedig annak rendje és módja szerint végül elkapja. Illetve, nem is. Egyáltalán nem rendje és módja szerint és talán itt van az első igazán meghökkentő, fanyar humorú része az alkotásnak, ami már jelzi: a készítők nem egy szokványos zsarufilmet akartak készíteni. A karácsonyi buli után másnapos Beck nyomozó ugyanis a nagy dulakodás közepette egyszerűen leokádja a rosszfiút, akit így tud kizökkenteni a küzdelemben és megadásra kényszeríteni. Beck pedig felismeri új fegyverének hatékonyságát: a már megbilincselt Bobbyt újabb hányással fenyegeti meg, így az elárul számára néhány használható információt.

Eldurvulnak a dolgok

A szélsőjobbos bandatagról kiderül, egy barna furgonnal a kaliforniai Bakersfieldbe tart és “nácis” tetoválásairól azonosítható. Megtalálása azonban könnyebb, mint arra bárki számított: már érkezik is egy telefonhívás a helyi serifftől, hogy Bobby magával vitte az egész bandát és vérfürdőt rendezett egy mexikói bárban, a csapatszállító járművet pedig egy közeli tanyán látták. A Jerryvel helyszínre siető rendőrosztagot jócskán felfegyverzett bűnözők várják, akik azonnal tüzet nyitnak a jardra, majd nyomban eliszkolnak. Bobby hamar rájön, hogy nem egyszerű „redneck”-ekkel van dolga, hanem komoly pénzügyi háttérrel, arzenállal és kiképzéssel rendelkező hálózat tagjaival. És ekkor belép a történetbe az FBI is. Nincsenek véletlenek. Arthur Kessler ügynök (William Forsythe, aki általában rosszfiút alakít, jól) egy helikopterrel rutinosan közlekedő, furcsán viselkedő alak, akiről nagyon nehéz eldönteni, hogy Beck nyomozó munkáját segíteni vagy épp akadályozni hivatott. Mindenesetre, mindig feltűnik, majd eltűnik és közben azt a benyomást próbálja kelteni, hogy ez az ügy talán nem is ügy; ideje lenne elfelejteni.

Jerry nem tud leállni

A lövöldözés után hátrahagyott nyomok Oklahoma Citybe vezetnek, egészen Gebhardt tiszteletesig (Michael Higgins alakításában), aki a sokatmondó “Krisztus Árja Felekezet” feje. Ennél a résznél Jerry megint akadályokba ütközik: a helyi rendőrfőnök rasszizmusa és passzivitása, a vallási vezető büszke küldetéstudata és persze az egyházi birtok furcsaságai („SS” kereszt a templomon, lőtér a kertben) bár a gyanúját erősítik, miszerint a gazfickók a közelben bujkálnak, az ellenséges közeg nem segíti őt az ügy felderítésében. Aztán Bobby mégis feltűnik a színen: az este folyamán valahogy sikerül elrejtőznie Beck autójában és amikor a nyomozó beül, pisztollyal mutatkozik be neki: halálosan megfenyegeti. Dulakodás veszi kezdetét, majd az akció balul sül el, amikor Jerry egy ügyes mozdulattal nekivezeti a kocsit egy rendőrjárőrnek, lövöldözés kezdődik, s végül Burnst kimenekítik társai a szorult helyzetből.

Jerryt le kell állítani

Megint egy nem szokványos történetvezetésnek lehetünk tanúi: Bobby hiába tudja, hová készül a banda, hiszen a tervek már a kezébe kerültek az első incidens során, saját felettese – tekintettel a túlzott hírverést keltő vidéki balhéra – pszichiáterhez küldi, az egyetlen emberhez, aki zöld lámpa lehet a nyomozás folytatásához (ki ne találkozott volna Michael Jeter, Golden Globe-jelölt színész arcával?). És természetesen esze ágában sincs segíteni. Jerry a kezdeti sértegetés után (Woody Allenhez hasonlítja a külseje miatt és szabályosan kiröhögi) kénytelen a fenyegetés és erőszak eszközéhez nyúlni: a megfélemlített orvos így persze vissza is helyezi őt állományba, másnap tehát Beck nyomozó a film utolsó helyszínére, egy Denver közeli birtokra utazhat. A végső leszámolásban ezúttal Dixon kapitány (a főként sorozatokból ismert Tim Reid) és csapata segít neki. Az eltökélt helyi (színesbőrű, így különösen motivált) rendőrfőnök vezetésével egy állig felfegyverzett szélsőjobbos hálózati tagok által őrzött birtokot rohannak le (s itt beszáll az FBI is), amely a mozgalom legfőbb bázisa és mint kiderül, nem véletlenül gyűlt össze éppen most ennyi jómadár: az országban szétszóródott terrorista sejtek egyesítésének kísérlete zajlik Gebhardt vezérletével, azaz egy “fehér felsőbbrendű hadsereg” megszervezésén dolgozik a helyszínen tartózkodó  tiszteletes (nicsak, ki van itt!) és segítői. A törvénytelennek bizonyuló rajtaütést már majdnem félbeszakítják (valóban, házkutatási engedély nélkül törnek be), amikor Jerry megérzi, a birtok alatti alagútrendszerben bujkálhatnak Bobbyék.

Tévedett, mégis igaza lett

Meg is találja a titkos bejáratot és természetesen elkezdődik a kihagyhatatlan végső tűzharc, amelynek során az egész banda megsemmisül (a hálózat tagjainak felfegyverzett többsége már korábban leszi a fegyvert). Itt derül ki azonban az is, hogy nem Bobby volt a Los Angeles-i rendőrgyilkosság felelőse, hanem öccse, John (aki a helyszínen szintén életét veszti). A nagy lelepleződésnek pedig tanúja a gyanúsan kétbalkezes FBI ügynök is, aki tisztára mossa magát Jerry előtt. hiszen nem szolgálta a rosszfiúkat, egyszerűen csak lebecsülte a náci hálózat jelentőségét – mint a legtöbben. A nyomozás lezárását követően persze brillírozik – csak épp a sajtó előtt, ahol Jerry Beck nyomozó nevét ki sem ejti a száján, amikor megköszöni a kollégák segítségét az ügy felderítésében.

További cikkek

A filmzene titánja – John Williams

A filmzene titánja – John Williams

90 éves lett John Williams, a világ máig leghíresebb amerikai zeneszerzője. Az élő legenda hét évtizedes (!) pályafutása során a filmtörténelem legnépszerűbb, legismertebb és a kritikusok által legelismertebb zenéit komponálta. Williams tehetsége mellett igazi...

Az utánozhatatlan utánzó – Jim Carrey

Az utánozhatatlan utánzó – Jim Carrey

60 éves Jim Carrey kanadai-amerikai színész, komikus, író és producer. A rendkívül energikus, úgynevezett „slapstick”-előadásairól ismert világsztár 1990-ben vált először ismertté (vagyis olyan humorstílussal, amely túlzó fizikai aktivitással jár és túllépi a normál...

Duck Hunt – A közönségvadász

Duck Hunt – A közönségvadász

Ma már evidenciának tekintjük, hogy a Nintendót Shigeru Miyamoto játéktervező mesterművei, így a Donkey Kong, Popeye, Zelda és persze Super Mario tette naggyá a 80-as években; pedig volt egy olyan szereplője is a sikerszériának, ami a játékmenetet tekintve kilógott...