Pokoli édenkert – Egy haláli túra

10 évvel ezelőtt mutatták be itthon a Pokoli édenkert című bűnügyi thrillert, ami egy frissen házasodott szerelmespár balul sikerült nászútjáról szól. Az álomszerű hawaii-i túrán hőseink különc emberekkel és a Kauai szigeten flangáló sorozatgyilkosokról szóló rémhírekkel találkoznak, így hamar felmerül bennük a gyanú: itt mégsem minden olyan idilli, mint amilyennek látszik.

A film olyan tehetségeket vonultat fel, mint Steve Zahn, Milla Jovovich, Chris Hemsworth, Timothy Olyphant, Marley Shelton, Kiele Sanchez, Anthony Ruivivar, Dale Dickey, akik garantálják a nézők számára a felhőtlen szórakozást. 2009-ben persze többségük még inkább feltörekvő, ígéretes színésznek számított, mintsem már befutott sztárnak, így a mozi nem tudott kasszát robbantani húzónevekkel (azért olyan rosszul sem szerepelt). A rendező, David Twohy neve talán keveseknek cseng ismerősen, pedig bizony olyan nagy volumenű filmek alkotója (íróként, direktorként, vagy producerként), mint a Szökevény, a Pitch Black, a Riddick, a Waterworld, a Végsebesség, vagy épp a G.I. Jane. Kifejezetten kedveli a pácba került főhősök körüli felforduláson és azok megoldásán alapuló sztorikat – amiket általában ő maga is jegyez – és a Pokoli édenkert ezt a sort gazdagítja.

Erdei para

Elsősorban nem agyatlan, véres kaszabolásra kell számítani: ez nem klasszikus horror/thriller, inkább amolyan „ki a gyilkos?”-krimit kapunk, amiben az idilli környezet az, ami kiemeli az átlagos alkotások tengeréből. David Twohy rendezési bravúrja abban áll, hogy világos hátterek és verőfényes napsütés közepette is képes feszültséget kelteni – ebben persze Mark Plummer operatőr (Armageddon, Mezsgye, Alien 3) munkájának is nagy szerepe van. A film másik érdeme, hogy nem veszi magát túl komolyan: a szövevényes bűnügy kibogozását a nevetségesség határát súroló B-kategóriás mozis megoldásokkal, akciókkal és beszólásokkal fűszerezi, mégsem esik szét az egész. Csalódást csak akkor fog kelteni, ha valaki Agatha Christie szintű rejtélyt sejt a cselekmény hátterében. Az ugyanis teljesen világos, hogy valakinek el kell majd vinnie a balhét és persze lesznek fordulatok is a filmben, de túlzás lenne állítani, hogy a rutinos krimi-fogyasztók halálosan meglepődnének majd a végeredményen.

Három, a sziget természeti szépségeit felfedezni vágyó pár találkozik össze és alakul ki közöttük valamilyen kapcsolat. Mi persze főleg a Steve Zahn (A majmok bolygója, Mint a kámfor, Szahara) – Milla Jovovich (Az ötödik elem, A kaptár, Jeanne d’Arc) kettős szemüvegén keresztül követjük majd a történetet, de később a többi szereplőt is alaposan meg fogjuk ismerni. Ha irodalmi nyelven kellene kifejezni, talán azt mondanám, a „vörös hering” alkalmazása kap főszerepet, ami nagyjából annyit jelent, hogy a szerző logikus háttértörténetet épít fel minden karakter számára, de szándékosan megpróbál félrevezetni minket azzal, hogy egyeseket (vagy akár mindegyiket) gyanúba keveri. Sokáig nem történik tettlegesség, pusztán sejtetés, „ráutaló magatartás”; így miközben nézzük a filmet, idejekorán elkezdünk következtetéseket levonni a hiányos információkból (általában szimpátia alapján, ami megint csak félrevezető lehet).

Ha már elkezdtük, fejezzük is be

A kiránduló párok persze elkezdik egymást gyanúsítani az újságokban olvasható, nászutasokra leselkedő sorozatgyilkosokról, akik megcsonkítják áldozataikat, miközben a hatóság tehetetlen. Érdekes, hogy miközben egyre jobban úrrá lesz köztük a félelem és a bizalmatlanság; a túra teljes feladására, a visszafordulásra nem kerül(het) sor. Mintha a veszély vonzaná a résztvevőket, mintha az egész csak egy izgalmas társasjáték lenne, amit nem érdemes kihagyni.

Mint minden kriminél, itt is a lezárás jelenti a legnagyobb kihívást a szerző számára. Twohy úgy próbál biztosra menni, hogy a B-kategóriás akció-betétekkel kissé „elmaszatolja” az egészet; vagyis a csattanót kissé korábbra időzíti, így ha valakinek az nem okozna katarzist, az is jól szórakozhat a véres finálén. És itt dől el az is, hogy a film értéke az átlagos vagy az átlagon felüli kategória felé billen: bátran mondhatom, hogy olyan szenzációs színészi jelenetekkel, örömjátékkal találkozhatunk az utolsó tíz percben, hogy a nagy összecsapás kimenetele igazából már másodlagos – és egyben azt is megérjük, miért mondtak igen a szereplők a felkérésre, miután végigolvasták a forgatókönyvet.