Mad Dog – Vadnyugati céllövölde

Ki ne akarna szerepelni egy B-kategóriás filmben; pláne, ha csak lövöldözni kell és amúgy is az egész stáb házhoz jön? A Mad Dog videójátéksorozat a western-élményt teszi interaktívvá: úgy érezhetjük magunkat, mintha egy a vadnyugati forgatag kellős közepébe csöppentünk volna, ahol minket jelöltek ki pisztolyos igazságosztónak.

A 90-es évek játéktermi reneszánsza egy érdekes alternatív irányt honosított meg a videójátékok világában. Míg a konzolok térhódítása a 2D-s környezetből a „háromdésítés” iránya felé terelte a fejlesztéseket, egyre több műhelyben kísérleteztek a videóformátumokban rejlő potenciál kihasználásával. Ennek köszönhetjük, hogy az évtizedben számos széria nem csupán a játékmenetnek, de az átvezető kisfilmeknek is köszönhette sikerét (C&C / Red Alert, Wing Commander, Imperium Galactica stb.) és nagy népszerűségnek örvendtek a moziszerű krimik is (mint a hagyományos point-and-click kalandjátékok továbbgondolásai).

Ennek az evolúciós folyamatnak fontos állomása volt az American Laser Games innovációja: az eleinte játéktermi gépekre fejlesztő társaság előre felvett filmes jelenetekkel ötvözte a céllövölde-szimulátorokat (fénypisztolyos shooterek) és végeredményül egy hihetetlenül szórakoztató produkciót tudott előállítani. A Mad Dog sorozatot vizsgálva, a még mai szemmel is egészen élethű játék szinte magába szippant és tényleg olyan élményt ad, mintha egy westernmozi főszereplői lennénk, akitől a helyi lakosok kérnek segítséget a rosszfiúk kitakarításához.

Átugrotta a hardveres akadályokat

Az American Laser Games fejlesztőinek bravúrja, hogy az 1990 és 1994 közötti időszakra jellemző átlagos hardvert használó felhasználók számára a jóval erősebb játéktermi masinákéhoz hasonló élményt tudták produkálni azáltal, hogy egy picit „csaltak” a technológiai korlátok okozta akadályokkal. Az ekkoriban még csak 40-100 MHz-es processzorokkal és 2-4 Mbyte memóriákkal ellátott asztali gépek (nem beszélve a konzolokról) értelemszerűen képtelenek lettek volna olyan háromdimenziós, poligonos objektumokat kezelni, amik ki is néznek valahogy (értsd most ezalatt: realisztikus hatás), miközben 30-60 FPS-sel száguldanak.

A CD-formátumok elterjedése azonban a tárolást és videólejátszást ekkorra egészen szépen megoldotta; és itt jött be a képbe a hibrid létrehozásának lehetősége. A feladat tehát csupán az volt, hogy miközben a gép folyamatosan betölti a film képkockáit, minimális lehetőséget hagyva ugyan, de néhány döntéssel képes legyen annak kicserélni egyes szakaszait. Így például, amikor lepuffantunk egy gazfickót, aki berohan a képernyő valamely szakaszába, akkor a megfelelő helyre klikkelés hatására („lövés”), az éppen lejátszott videórész leáll és a helyébe egy másik lép – az kerül lejátszásra -, majd a felvétel tovább folytatódik az immár földön fekvő halottal a képen. Ebből következik, hogy a stábnak minden egyes szakaszt fel kellett venni, tehát szó szerint meg kellett rendezni egy komplett filmet.

Vadiúj vadnyugat

A korábbi megoldások úgy „úszták meg” a munka oroszlánrészét, hogy az éleslövészet jeleneteiben egyszerű képi hátteret használtak (mintha az addig mozgó kamera megállt volna egy pozícióban), így könnyű volt animált figurákat, színészek mozgásait csupán odavetíteni, majd megint átvezető videóra váltani, amikor mindenki meghalt. Ez a meglehetősen avítt módszer a Mad Dog fejlesztőit is zavarta, így ők húztak egy nagyot és az élő-kameramozgatás mellett döntöttek, ezzel forradalmasítva a technológiát.

A játék konkrétan élethű lesz azáltal, hogy végig olyan élményt nyújt, mintha 1st person shooterként haladnánk előre, a szereplőkkel pedig közvetlen kapcsolatunk lenne (beszélnek hozzánk, rohangálnak előttünk, fenyegetőznek, lőnek). Mind a díszletek és jelmezek, mind a zene és hangok minősége eszméletlen igényes munkára vall, de külön meg kell dicsérni a színészek munkáját is, akik tényleg lelkesen gesztikulálnak és kellő humorral játszák el saját szerepeiket. A kaszkadőrmutatványok, esések, a robbanások, sőt, azt kell, mondjam: még maga a történet is képes olyan színvonalat hozni, hogy interaktív popcornmozit varázsoljon a szobánkba.

A 3D előtti fegyverletétel

A fénypisztolyhősök alkonyát a korábban már említett 3D-korszak jelentette. Annak ellenére, hogy a 90-es évek közepe-vége fele debütált, újgenerációs shooterek eleinte messze nem tudták biztosítani azt az élethű környezetet, amire a motion picture-integrált játékok már korábban képesek voltak, igény nem is volt már akkora rájuk. A fogyasztók tökéletesen elégedettek voltak a kissé szögletes, néha bárgyú kinézetű, bugoktól hemzsegő csodákkal, mert az igazi, mély háromdimenziós káprázat fontosabb volt, mint a hamiskás filmélmény. Az American Laser Games 1994 után nemhogy képtelen volt felvenni a versenyt a konkurensekkel; a japán Sega és Namco valósággal megsemmisítő csapást mért erre az alternatív műfajra a Virtua Cop trilógiával, a The House of the Dead, illetve a Time Crisis sorozattal (és elnézve ezeknek a játékoknak a rendkívül magas színvonalát, nem is csoda).

Mi azonban jó szívvel emlékezünk meg a Mad Dog sorozatról, hiszen ha hosszú játékidőt nem is tudott biztosítani – 10-20 perc alatt simán teljesíthető egy-egy rész -, kár lett volna nélküle. Nyilvánvaló, hogy a nyitó epizód (Mad Dog McCree, 1990) jelentette magát a szenzációt; a második rész (The Lost Gold, 1992) a rókabőr lehúzásának tipikus esete volt – ráadásul a lépést sem tartotta a fejlődéssel, ami a videók minőségén alaposan látszott. A harmadik epizód (The Last Bounty Hunter, 1994) ha újdonságot nem is, technikai színvonalát tekintve azért némi előrelépést mutatott és talán ez volt a legkiforrottabb mind közül, így a helyszínek változatossága, az akciók izgalma tényleg rendben volt. Ezeket a játékokat azonban tényleg a játékterem aurája, a fénypisztoly használat – és persze a kétjátékos üzemmód – lehetősége dobta fel: joystickkel, kontrollerrel, esetleg egérrel messze nem voltak képesek olyan élményt nyújtani, mint amit a készítők eredetileg szántak.