Majdnem pontosan 22 esztendeje, 1999-ben volt a premierje A múmia című kalandfilmnek, ami valósággal végigsöpört a világon, hogy begyűjtse hódolóinak millióit – mit sem törődve a fanyalgó kritikusokkal, akik nem voltak restek tollat ragadni és szembeszállni vele. A győzelem záloga a minőségi popcorn-mozi élmény és az újgenerációs közönség akut Indiana Jones-hiánya volt, amivel a Lucasfilm akkor már tíz hosszú esztendeje nem volt hajlandó kezdeni valamit.

A filmről egyébként ma már talán kevesen tudják, hogy egy 1932-es mozi, A 3000 éves ember alapján készült, méghozzá Hollywood „magyar hőskorából”: a rendező, az operatőr, az egyik főszereplő és a stáb több más fontos tagja is az egykori Osztrák-Magyar Monarchia polgáraként vándorolt ki Amerikába a századforduló környékén és csatlakozott az álomgyárhoz – egy részük pedig még csak nevet sem változatott időközben. No, de azzal vádolni egy filmet, hogy „nem is eredeti” és különben is „együgyű”, azt hiszem, komoly aránytévesztésre utal(t). Márpedig ezeket a kifejezéseket vezető lapok publicistái írták le és temették volna vissza szegény múmiát oda, ahonnan előkaparták – ha rajtuk múlt volna. Szerencsére nem így lett.

Összenőtt, ami összatartozott

Stephen Sommers író-rendező (Kísértethajó, Van Helsing, G. I. Joe: A Kobra árnyéka) nemcsak hitt a produkció sikerében, de kiváló szervezőnek is bizonyult. Gondoljunk arra, hogy a vizuális effekteket sikerült rábíznia George Lucas, vagyis az Indiana Jones francise atyjának cégére (Industrial Light & Magic) és olyan embereket beválogatnia a csapatába, akik korábban a Terminátor, a Hook, vagy például a Jurassic Park animációs megoldásaiért feleltek. S, hogy mit szólt ehhez maga „a mester”? Őt bizony nagyon lefoglalta a Star Wars univerzum újraindítása (1999-re készült el a Baljós árnyak is), így aligha volt ideje a legendás régészprofesszor legújabb kalandjain dolgozni…

A múmia tehát feltámadt, jött, látott és majdnem egy évtizeden keresztül szépen uralta is a kalandfilm-világot: 2008-ig trilógiává érett és közben kitermelt egy spin-off-ot is, a Skorpiókirályt (ami összesen négy részig húzta, míg készítői végre rá nem jöttek, hogy mennyire rossz). Mivel Sommersnek óriási büdzsével kellett kalkulálnia, a nadrágszíjat a színészek kiválasztásánál húzta meg. Ez a húzás ugyanúgy bejött neki, mint akkor minden (köszönhetően a kiváló Ros és John Hubbard casting-guruknak), kollégái pedig nem panaszkodhattak: annak ellenére, hogy Rachel Weisz, Brendan Fraser, John Hannah, Kevin J. O’Connor, Ódéd Fehr, Erick Avari és Arnold Vosloo (utóbbi játszotta Imhotep főpapot) ekkor már rutinos és elismert művészek voltak, globális szinten ezzel a filmmel tudtak csak igazán nagyot dobbantani. Így lett win-win. Ó, igen, és azért ne felejtsük el, hogy egy Oscar-díjas zeneszerző, jelesül Jerry Goldsmith még be(le)fért a keretbe.

Egy úr a zűrből

A múmia története (meglepő módon) Egyiptomban kezdődik, méghozzá időszámításunk előtt 1290 körül, amikor Imhotep, I. Széthi fáraó főpapja és Anck-su-namun, a fáraó leendő felesége szerelmük védelmében megölik Széthit. Itt rögtön álljunk is meg, mielőtt a történészek/régészek agyvérzést kapnak és gyorsan szögezzük le, hogy ez egy kitalált háttértörténet, aminek semmi köze a valósághoz – és ez az Imhotep sem az az Imhotep, aki egyébként valós történelmi személyiség volt, egy teljesen más egyiptomi korban (potom 1300 évvel korábban).

Szóval annál a romantikus résznél tartunk, hogy a bűnösök végrehajtották tettüket, esélyük azonban nincs megúszni a büntetést, így az immár megözvegyült Anck-su-namun végez magával, szerelme, Imhotep pedig megesküszik, hogy feltámasztja, ha eljő az idő. El is rabolja a nő mumifikált holttestét, és Hamunaptrába viszi (ez is kitalált hely, az egyik marokkói forgatási helyszín, valójában Gara Medouar, Errachidia), hogy a Holtak Könyve segítségével teljesítse ígéretét, ám a szertartást félbeszakítja a medzsai (rendfenntartók), és Imhotepnek a legkegyetlenebb büntetést kell elszenvednie. Berakják egy szarkofágba, ráöntenek szkarabeuszokat és Anubisz szobrának talapzatába, élve temetik.

Ugrunk egy nagyot az időben és 1923-ban járunk, amikor is megismerkedünk Rick O’Connell-lel (Brendan Fraser) a Francia Idegenlégió egyik kapitányával, aki Hamunaptra kincseinek felkutatására indul a sivatagban. Az ősi város romjai között azonban rájuk támad egy arab törzs, és valóságossal lemészárolja az egységét, főhősünk pedig már majdnem sorra kerülne (Anubisz szobránál), az ellenség azonban váratlanul megtorpan és elszelel. Rick lába alatt mozogni kezd a homok, egy üvöltő arcot formázva, így ő is jobbnak látja elhagyni a helyszínt.

1926-ban egy angol egyiptológus-könyvtáros, Evelyn Carnahan kisasszony (Rachel Weisz) a kairói múzeum könyvtárában dolgozik, akit meglátogat bátyja, Jonathan (John Hannah) és átad neki egy kis dobozt. A férfi azt állítja, hogy a különös tárgyat egy ásatáson találta Thébában (valójában Rick O’Connelltől lopta). Evelyn egy térképre lel a dobozkában, mely a Hamunaptrába vezető utat mutatja, a múzeum igazgatója, Dr. Terrence Bay (Erick Avari) azonban „véletlenül” elégeti a térkép egy részét, így a testvérpár kénytelen az azóta börtönben sínylődő, nem túl jó formában lévő Rick segítségét kérni.

Nem egy B-kategóriás Indy

Itt kezdődik tehát a nagy kaland, amelynek során titkok és hazugságok tárulnak majd fel és persze egyre több és több karakter lép be a történetbe. Aki még nem látta a filmet, annak érdemes megnéznie, mert a szkript egyébként tényleg nincs rosszul összeállítva, aki pedig régen látta (szerintem ők lehetnek többségben), azoknak bátran ajánlom az újranézést, mert nem öregedett rosszul a mozi.

Az az érzésem 1999 óta mit sem változott, hogy A múmia eleje, vagyis a karakterek bemutatása, találkozása egy picit nyögvenyelős: látszik, hogy az ő történetszáluknak muszáj összeérni ahhoz, hogy ebből egy logikus, közös erőfeszítésen alapuló, sikeres kaland süljön ki. Ebben tehát kevésbé ügyesen megírt, mint bármelyik Indiana Jones epizód. Ugyanakkor belejön a „játékba”, így a film második harmadától már tényleg marad az izgalom, a látvány, a fordulatok, a poénok és persze a romantikus szál, a néző tehát elégedetten áll fel a székből.

A múmia bemutatói (1999):

Talán a legjobb az egészben, hogy Stephen Sommers rendező „becsületes” munkát végzett: A múmia pontosan azt adja, amivel reklámozták egykoron, ami a trailerből kiderült, amik kis színes hírként futották körbe a világot. Nem árult zsákbamacskát és nem egy B-kategóriás Indy-t kaptunk tőle, hanem egy olyan látványfilmet, ami vígan odafér a nagy előd mellé. Nem is csoda, hogy trilógia lett belőle, amik persze kevésbé feleltek meg a közönség elvárásainak, de azt gondolom, nem zúzták porrá az imhotepi örökséget.

A múmia szórakoztató faktora működik, a koreográfiák átlagon felüliek, az operatőri megoldások pedig más megközelítésűek, mint Indy esetében, ami egyáltalán nem baj (az Oscar-jelölt Adrian Biddle megoldásaival). Tény, hogy a sztori – főleg, ha a logikai bukfenceket is beszámítjuk – és a karakterek sem olyan erősek, mint ami egy Lucasfilm műhelyben készült forgatókönyvtől elvárható, de azt a szintet bőven hozza, amiről sok kalandfilm csak álmodik. Arnold Vosloo (Imhotep főpap) figurája pedig elég ütős ahhoz, hogy a néző kicsit megborzongjon és azt mondja: ez igen, valami ilyesminek képzelek el egy 3000 éve nyughatatlan lelket.

A múmia

The Mummy, kaland, akciófilm, 1999

“A halál nem más, mint kapu az új életbe.”

+ Elsőosztályú popcorn-mozi

+ Imhotep rulez

– A sztori picit erőltetett

– Logikai bukfencek

  • Látványosság
  • Zene / Hang
  • Érdekesség
  • Élmény
  • Szavatosság

Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!

További cikkek

A filmzene titánja – John Williams

A filmzene titánja – John Williams

90 éves lett John Williams, a világ máig leghíresebb amerikai zeneszerzője. Az élő legenda hét évtizedes (!) pályafutása során a filmtörténelem legnépszerűbb, legismertebb és a kritikusok által legelismertebb zenéit komponálta. Williams tehetsége mellett igazi...

Exhumed – A múmia áldásos átka

Exhumed – A múmia áldásos átka

A 90-es évek közepén rengeteg ígéretes FPS debütált a piacon és annak ellenére, hogy a Doom (1993) és a Quake (1996) továbbra uralta a népszerűségi listát, néhány alternatív megoldással egészen szépen lehetett érvényesülni mellettük. Ennek ékes példája az Exhumed, ami...

40 éves “a pop hercegnője” – Britney Spears

40 éves “a pop hercegnője” – Britney Spears

Szinte hihetetlen, de 40. születésnapját ünnepli Britney Spears amerikai énekesnő, dalszerző és táncos, akinek nevéhez elsősorban a tinipop újjáélesztésének hatása fűződik az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején. Nem véletlenül nevezik "a pop hercegnőjének"....