The Settlers – Építőtábor a nappalinkban

13 éves voltam, amikor először találkoztam a The Settlers című játékkal. Egyik barátom hozta át pár floppy-n, és miután elindult, azonnal magával ragadott a gyönyörű intró és a mesés hangulat. Akkor még nem beszéltem angolul: de ha beszéltem volna sem igazodtam volna el rajta, ezért egy osztálytársamnak kellett megmutatnia, hogyan is működik – aki pedig a bátyjától tanulta az irányítást. A játékos élet gyönyörű láncolata. Nos, a Settlers is pont erről szól.

A múlt mindent megszépít. 1994-ben a Settlers egy remek zenével és csodás grafikával megáldott játéknak tűnt. Most, 27 évvel elteltével, mikor ismét felraktam a gépre (max grafikán végre akadás nélkül fut!), ugyanolyan izgalommal vetettem bele magam a küldetésekbe mint tiniként – és hihetetlen: még mindig tetszetősnek és élvezetesnek találom.

A játékot (eredeti címén: Die Siedler) a Blue Byte német kiadó jegyzi, megálmodója pedig az a Volker Wertich, aki később főleg többjátékos módban játszható fantasy stratégiai és RPG játékok kreatív igazgatójaként tevékenykedett (Spellforce sorozat, Battleforge, Lord of Ultima, sőt, a  Command & Conquer sorozat is az ő vezérletével fordult az online játszhatóság irányába). A tervező a The Settlers harmadik részén is dolgozott, a német kiadót 2001-ben magába olvasztó Ubisoft óriásvállalat pedig felkérte a legújabb, idén talán végre megjelenő (8.) epizód menedzselésére is.

A The Settlers 1993-ban debütált MS-DOS-ra és Amigára. A program egy valós idejű, városépítős stratégia, ami többek között arról ismerszik meg, hogy a telepeseket nem tudjuk közvetlenül irányítani, valamint, hogy az úthálózat létesítése az alapja minden tevékenységnek (a kis emberkéink kizárólag azokon keresztül haladva tudják teljesíteni feladatukat). A célunk, hogy a térkép több mint 75%-át birtokoljuk, amit ugyanakkor csak katonai hódítás útján érhetünk el. Mindezek ellenére az embernek nem az az első benyomása, hogy itt egy agresszív játékról lenne szó, hiszen aranyos kis figurákkal kell házakat felhúzni és egy nagy termelési láncolatot létrehozni  (talán a Lemmings, vagy a hobbitok ugranak be elsőre annak, aki rájuk néz). Pedig a látszat nagyon is csal. A háborúhoz kell ugyanis kiépítenünk a gazdaságot és úthálózatot és bár utóbbiakkal megy el a játékidő nagyobb része, ugyanakkor a hadi infrastruktúra kiépítésére nagyon nagy figyelmet kell szentelni – és még annál is több nyersanyagot.

Épületek sokaságát kell felhúznunk, figyelve arra, hogy mikor melyikre is lesz majd szükség – hiszen mindegyiküknek van valamilyen speciális funkciója – és ehhez nemcsak fára és kőre, de elegendő helyre is szükségünk lesz. Favágó házunk felhúzása az első lépés, emellett az erdészt se hanyagoljuk, aki a fák ültetéséről gondoskodik, biztosítva a folyamatos fautánpótlást. A kivágott fát a fűrészmalomba kell vinni, ahol deszka lesz belőle, ezt már fel lehet használni az építkezésekhez. A követ a kőfejtő szerzi be vagy a kőbánya munkása hozza a felszínre. A katonák fegyverét a kovács készíti, akinek acélre és szénre van szüksége a pajzsok és kardok elkészítéséhez.

Az acélt a fémművestől kapjuk, ő nyersvassal és szénnel dolgozik. A szén, a vas, az arany és  a kő különféle bányákból nyerhető. E matériákat az általunk hegyekbe küldött geológusok kutatják fel (természetesen utat kell a kívánt helyszínhez vezetni, és az utat lezáró zászlóra kattintva tudjuk ezt megtenni). Az apró őszhajú, szakállas Mikulás-klónok kalapácsaikkal keresgélnek, és ha valamit találnak, „Juhhú”-felkiáltással hátraszaltót csinálnak és apró táblát helyeznek el a nyersanyagról. A bányászok viszont csak akkor bányásznak, ha tele van a pocakjuk. Ennek is kismillió módja van: egy tó mellé halászt „húzok fel”, aki halat fog; farmot építek, ahol gabona lesz, amit vagy a malomba visznek őrölni, hogy aztán a liszt a pékhez kerüljön, aki kenyeret süt belőle, vagy épp a malacfarmra megy az áru, ahol az állat a hentes asztalán végzi.

A fegyverek, miután a központba jutnak, katonákká „válnak”. Ám ezzel még nincs vége: a katonák arannyal fejlődnek, de a nyersarany nem jó nekik: az érmekészítő feladata tehát a nemesfém finomítása. Ebből kifolyólag egy pálya – az amúgy is mozgássérült csiga sebességével dolgozó munkások miatt – minimum három, de inkább öt játékóra. Higgyük el, ez semmi ahhoz képest, amit a Volker Wertichnek kellett az életéből a fejlesztésre áldoznia: a két éven át tartó munka csaknem fele arra ment el, hogy a program megértse a fenti termelési lánc logikáját, sőt, hogy egyáltalán vannak nyers- és feldolgozott anyagok. (Utóbbihoz kb. 70.000 kódot kellett megírni!) A központi épületünk egyébként egy hatalmas és gyönyörű kúria – kiköpött Neuschwanstein kastély, raktárként is rendelkezésünkre áll.

Miután elfogyott a szabad terület, mindenképpen újakat kell hódítanunk, különben fenntarthatatlanná válik az egész birodalom. Támadni az ellenfél hadi épületére kattintva tudunk: ilyenkor katonáink az ellenhez vonulnak és egy-az-egyben küzdenek meg egymással. Ezt végig is nézhetjük – már ha időnk engedi – és nem kell patakokban folyó vérre készülnünk: a „megölt” katona síró hangot hallatva egyszerűen elúszik, szóval vele együtt gyermekeink és saját lelkivilágunk is épségben marad.