Alien vs. Predator (Arcade) – Szörnyen élvezetes

A játéktermi („arcade”) játékok aranykorát általában az 1970-es évek végétől az 1980-as évek közepéig tartó időszakra tesszük, azonban a 1990-es évek eleje-közepe egyfajta reneszánszát jelentette az iparágnak. A nyugati félteken ugyanakkor hamar bealkonyodott az árkád-stílusnak, hiszen a videójáték-konzolok megjelenése (Sony PlayStation, Microsoft Xbox) gyakorlatilag megásta a sírját a közösségi gépek világának. Ezek az otthoni csodamasinák nemhogy felvették a versenyt az öreg monstrumokkal, de egyenesen lemosták őket a pályáról. A keleti félteken ugyanakkor továbbra is maradt valami az iparból, így hazánkban sem kellett rögtön új üzleti modell után nézniük a tulajdonosoknak. Az Alien versus Predator egyik iskolapéldája annak, hogyan lehet(ett) kihozni a maximumot a szebb napokat látott joystick-gyilkos gépek teljesítményéből és tartani a lelket a játéktermek rajongóiban.

Gépszörny vs. Szörnygép

A hazai kínálatban sajnos nehezen fellelhető Alien vs. Predator című játék a Capcom által fejlesztett, CPS-2 játéktermi gépre lett fejlesztve, ami az 1994-ben még nagyon is rendben lévő CGA-felbontást meghaladó 384X224 pixelarányban, és 12 bites RGB színekben ((2⁴)³ = 16³ = 4096) pompázott. A látvány tehát garantáltan a képernyőhöz szegezte a játékra éhes fiatalokat, akiket ráadásul pazar zene és vagány hang, valamint nagyon erőszakos és addiktív játékmenet is várt. Csak azért, hogy érezzük a hardveres háttér komolyságát: a hazai közönség által is jól is mert Super Street Fighter II ugyanilyen masinán pörgött (sőt, 2004 környékén még egy Hyper SFII is kijött, ki gondolta volna!), vagyis elvárhattuk, hogy egy igazán minőségi beat ’em up játékot kapjunk a Capcom jóvoltából. Nem kellett csalódnunk.

Játszd újra, Dutch!

Mint általában a retro game-ek esetében, ezt a játékot is beszerezhetjük és újrajátszhatjuk emulátor segítségével, két változatban is (mindkettőt volt szerencsém végigtolni és nagyon rendben voltak). Tapasztalatom szerint a játékélmény a „szélesvásznú” verzió esetében feltétlenül pozitív lesz – még ha más hangulatú is mint egy játéktermi gépnél – itt ugyanis sokkal nagyobb játékteret fogunk belátni mint egykoron és valahogy jobban beszippant a világa. A nehézséget illetően pedig hamar rá fogunk döbbenni, miért mehetett rá a gatyánk anno az ilyen és ehhez hasonló pénzbedobós gépek hajtásakor; főleg, ha el akartunk jutni a főellenségig… A játékban néha egyszerre olyan sokan támadnak ránk, hogy szinte betelik a képernyő és elképzelhetetlennek tűnik kiharcolni a továbbjutást reboot-olás nélkül. Ilyenkor nagyon hiányzik a többjátékos mód, de ezt most már el kell engednünk…

Azért a profik mindenre képesek:

B-kategóriás film, A-kategóriás beat ’em up

Az AVP sztorija mögött ne keressünk Irodalmi Nobel- vagy Oscar-díjas (forgatókönyv-)írót. Ettől függetlenül, az 1994-es játék története nemhogy eltér a mintegy tíz évvel későbbi mozi verziótól, de merem állítani, jobb is annál (bár filmesítették volna meg ezt a sztorit…). A cselekmény a kaliforniai San Drad nevű városban játszódik, ahol vészhelyzetet kell hirdetni – azonnali evakuálással – egy Alien-invázió miatt. A helyszínen két szuperkatona, a kibernetikusan felturbózott Dutch Schaefer (Arnold Schwarzenegger által játszott karakter a Predatorból) és Linn Kurosawa őrnagy próbálják visszaszorítani az előrenyomuló szörnyeket, sikertelenül. A túlerővel szemben ők is tehetetlenek, szerencséjükre azonban megjelennek Ragadozók is a helyszínen, hogy beszálljanak a harcba; méghozzá az emberek oldalán. A gyanúsan furcsa szövetség létrejöttének okáról egyelőre annyit tudunk meg, hogy a Predatorok is érdekeltek abban, hogy az Alien-fertőzöttség visszaszoruljon a Földbolygón (később természetesen lehetnek majd sejtéseink, az miért is jó az idegeneknek).

A játékban így négy karaktert is irányíthatunk (két ember, két ragadozó), és a beat ’em up-os verekedések természetesen kiegészülnek majd szúró- és vágóeszközökkel, lőfegyverekkel, lángszórókkal, gránátokkal is. Ezeket mind érdemes is lesz felszedegetni a harc hevében (az egészségügyi csomagokról nem is beszélve), hiszen sokkal hatékonyabban lehet majd velük irtani az ellent mint puszta kézzel. De ha már a halálraítélteknél tartunk: a történet nem áll majd meg puszta Alien-gyilkolászásnál, egy szálat még ugyanis becsempésztek az alkotók. Egy Bush tábornok nevű renegát és harcedzett csapata, valamint a bio-fegyvereket fejlesztő Weyland-Yutani vállalat szövetségre lépett egymással és kiderül: az ő projektjük volt a város elleni támadás. Vagyis egy katonai kísérlet áldozatai lettünk. A főszereplőknek tehát innentől kezdve ellenük is harcolni kell és az Alien-királynő elpusztítása mellett Bush tábornok kiiktatása a fő cél.

..Megér pár zsetont

Azt hiszem, már mindenki számára világos, miért is ajánlom jó szívvel ezt az alkotást: egyszerű mint az egyszeregy, ugyanakkor pokoli nehéz, szóval koncentrálnunk kell arra, hogy ne csak üssünk, de folyamatosan mozgásban is legyünk, akár egy bokszoló: csak így kerülhetjük el, hogy egyszerre rontsanak ránk és halálra marjanak minket a kiéhezett Alienek. A pályák végén betoppanó főellenfelek külön megkeserítik majd az életünket (igaz, ha velük végzünk, akkor a körülöttük lévő erősítés is elpusztul, ez némi könnyítést jelent). A tábornok katonái ellen harcolni nekem nem tűnt nagy kihívásnak, maximum a telepített gépágyúk okoztak néha bosszúságot.

A gyönyörű és változatos hátterek, a megfelelően animált karakterek és a történethez szervesen kapcsolódó helyszínek ha nem is maradandó élményt, de egy-két feltétlenül élvezetes órát mindenképpen biztosítanak számunkra. Az igazi Alien-rajongók talán egyedül a sötétséget, a félelmetes világot hiányolhatják (na, azt itt nagyon is lehet): őket azonban az 1999-es FPS-verzió mindenért kárpótolja – de arról a játékról majd legközelebb…