Még hogy unalmas sport lenne a horgászat! A Sega 1997-ben debütált játéka akciókban gazdag szimulációval bizonyítja, hogy a virtuális térben még a bot is másképp hajlik.
Az eredetileg játéktermekbe szánt Sega Bass Fishing akkora fogásnak bizonyult Japánban és az USA-ban, hogy nem kerülhette el a konzolos és PC-s adaptációt sem; így az ezredforduló környékén Dreamcast, majd Windows környezetben is megjelent. Tényleg nagyon bejött a széleskörű közönségnek, mivel nem csupán folytatásra érdemesnek tartották (2001-ben jött a második rész), de manapság is „üzemel” az Xbox és Playstation hálózatok, illetve a Wii jóvoltából. De mi a titka ennek a meglehetősen egyszerű, arcade-felfogású szimulációnak, hogy ennyire kapnak rá a játékosok?
Inkább akció, mint szimuláció
Nagyjából két tényező fogta meg a nagyérdeműt: a tetszetős grafika, illetve az könnyű irányíthatóság. Pedig a játékot „lehet bonyolultan is játszani”. Ehhez nem csupán komolyabb fokozatba érdemes kapcsolni (az alapszint tényleg csak gyakorlásra való és hamar megunhatja az ember, ha ezen marad), de akár egy horgászbot vezérlőt sem árt beszerezni hozzá (tudom, ez inkább a megszállottak terepe, azért érdemes elgondolkodni rajta).
A Sega fejlesztés tényleg nem a horgászszakma krémjét célozta ezzel a játékkal. Hiába veszünk részt versenyeken, sokszor nem igazán számít, hogy kis halat, vagy nagy halat fogunk. Meghatározott idő alatt kell pontokat gyűjteni, vagyis a cél, hogy „daráljunk”, de minél gyorsabban, minél intenzívebben, aztán a végén vagy elérjük a célszámokat, vagy nem. Ez az arcade-felfogás engem egy picit zavart, ugyanakkor le kell szögeznem, hogy már maga a külcsín (környezet, a kamerák beállítása) sem a realitás, hanem az akció felé tereli az egész játékot, vagyis aki igazi szimulációra vágyna, a Sega Bass Fishinget jobb, ha elkerüli.
Majdnem komplett felszerelés
A játék négy szakaszból áll a nap különböző időszakaiban, és a játékosnak egy bizonyos súlyú halat kell kifognia egy bizonyos időn belül, hogy tovább léphessen a következő szakaszba. Az utolsó szakaszban csak egy halat lehet fogni, de ezek a játékban a legnagyobbak közé tartoznak, és a legnehezebben foghatóak. A halakat négy súlyosztályban mérik: kicsi (méreten aluli), átlagos, nagy és hatalmas.
A Sega Dreamcast port tartalmaz egy gyakorló módot és egy verseny módot, ahol a játékosok többféle csalit is használhatnak (már, ha meg tudják szerezni). Az eredeti játéktermi változat négy szakasza mellett további négy szerepel ebben a verzióban. Mindegyik pálya különböző horgászási körülmények között játszható, például az évszak, az időjárás és a napszak függvényében.
A korábban már említett modern átiratok esetében (Wii, Xbox, PS) nem csupán feljavították a játék grafikáját és csatolták a Dreamcast verzióban található játékmódokat, funkciókat, szakaszokat és feloldható elemeket, hanem hét új szakasszal is bővítették a portfóliót. Bevezetésre került továbbá a Nature Trip mód is, amely lehetővé teszi a játékosok számára, hogy a háttérzene lejátszása nélkül gyakoroljanak. Aki tehát most játszana először a Sega Bass Fishinggel, egészen komplett kis játékot kapna.
Említsünk meg azért egy komoly hiányosságot is (amit persze a folytatásban orvosoltak, szóval ma már nem jelent problémát). Bármennyire is adta volna magát a helyzet, az eredeti SBF nem tartalmazott többjátékos módot. Egészen hihetetlen, pláne annak fényében, hogy a 90-es évek közepétől már nemhogy az osztott képernyős, esetleg fordulóalapú versenymód, de már a LAN-mód is virágkorát élte.
Indulhat a fotelhorgászat!
Mivel egy arcade játék portolásáról van szó, ez bizonyosan nem a Deer Hunter horgászatának megfelelője – vagyis nem kell órákig a csónakban ülni és várni a kapásra. Halat hal követ majd a horgon, a legnagyobb problémát pedig az fogja jelenteni, hogy a zsinór nehogy elszakadjon a fárasztás során (a halak irányát a zsinórfeszítés csökkentéséhez kell igazítani, amit a képernyőn szépen látni is fogunk).
Mivel nem élő csalival dolgozunk, az óriás sügérek csak akkor kapnak majd horogra, ha folyamatosan „táncoltatjuk” előttük azt (ennek szimulálására tökéletes eszköz az analóg horgászvezérlő – már ha rendelkezünk ilyennek). A Sega Bass Fishing grafikája szép mondható (bár élethűnek azért nem merném nevezni); a halak és a vízi effektek kifejezetten jól mutatnak és az animációk is rendben vannak. Az áhított sügéreken kívül vannak harcsák és teknősök, valamint apró csalihalak, sőt, elsüllyedt kincsesládák is.
Az ütemek és a dallamok pofásak, de a hangminőségük kissé „fáradt”. A vízhangok és a vízben lévő különböző csalik zajai viszont szépen sikerültek és ezek a hangok valóban segíthetik a játékost abban, hogy tudja, mit csinál „jól vagy rosszul” a kiválasztott csalival. Engem a kommentátor néha idegesített, mert tényleg akcióvá silányította az egyébként is erősen arcade-szimuláció hangulatát, de hangsúlyozom, itt nem hibáról, hanem egy direkt ebbe az irányba mutató fejlesztésről van szó.
Összességében azt lehet mondani, hogy a Sega Bass Fishing nem érdemtelenül vált annyira sikeres játékká, mint amilyenné végül a közönség elégedettsége tette. Tökéletesen alkalmas arra (ma is), hogy a néhány perces játékidőtől a maximum egy-két órát kitevő szórakozásig bezárólag, felhőtlen élményt biztosítson. Meg van hozzá a kellő változatossága, a választható opciói, a lendületessége, vagyis szinte minden, ami egy kis „akciózáshoz” kell. Hosszabb távra, tartalmasabb szórakozásra, a virtuális horgászat valódi átélésére azonban inkább olyan szimulációt javasolnék felkeresésre, ami a realisztikus ábrázolásra és a relaxációra helyezi a hangsúlyt.
Sport és akció? Figyelmébe ajánljuk ezeket:
Az első Foci-Eb témájú videójátékok
Sega Bass Fishing
Sega, sport, arcade, szimuláció, 1997
Nem a méret a lényeg.
+ Látványos, gyors
+ Tökéletes időtöltés, bármikor, bármilyen helyzetben
– Aki igazi szimulációt vár, csalódni fog
– Lebutított versenymód
- Látványosság
- Zene / Hang
- Érdekesség
- Élmény
- Szavatosság
Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!
További cikkek
Planet Funk – Táncos, sportos, slágeres
Három ismérve is van az olasz gyökerű, de a brit elektronikus zenei hullámot követő formációnak, a 2000-es évek egyik nem kiemelt, de kifejezetten kellemes meglepetésének. A Planet Funk remek stílusötvözetek okos felhasználásával szert tudott tenni egy-két slágerre, ezzel biztosítva helyét a korabeli diszkókban és a popzenei tabellán is. Másrészt nagy sportklubok szurkolóinak a szívébe is belopta magát, akik évtizedekre biztosítják hírnevét.
Jean-Michel Jarre: Oxygène – Csak úgy kapkodtuk a levegőt
Az ikonikus francia elektronikus zeneszerző harmadik stúdióalbuma lassan fél évszázada ejti ámulatba a közönséget. Az 1976-ban kiadott Oxygène-t úgy írták le, mint a „a hetvenes évek szintetizátor-forradalmának vezetőjét” – és talán nem is túloztak.
Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja
1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.