Barbarian – Hentesek viadala

1987-ben jelent meg a verekedős videójátékok egyik őse, a Barbarian: The Ultimate Warrior, amiben a sokak számára ismerős harci mozgássorok koncepcióját, illetve egyes hangeffekteket a készítők saját bevallása szerint a Conan, a pusztító, illetve a Vörös Szonja című filmek ihlették.

A Barbariant először Commodore 64-re, majd több más platformra is lefejlesztették (Amiga, Atari, PC/MAC, Spectrum) és az egykor igencsak patinás Epyx kiadó vállalta magára a projekt menedzselését (nekik egyébként volt már jó tapasztalatuk az egy évvel korábban megjelent International Karate kapcsán, ami szintén sikerjáték lett).

A fejlesztőcsapat (Palace Software) azonban a marketingügyekbe is bele kívánt szólni, így nekik köszönhető, hogy a Barbarian doboza/borítója meglehetősen…khm…szokatlan stílusban kívánta felhívni a leendő vásárlók figyelmét a termékre. Hagyományos grafikai megoldások helyett ugyanis a 80-as évek popkultúrájára jellemző módszerrel éltek: felkértek két jótestű fiatalt, hogy álljanak modellt amolyan „barbárosan szexi” jelmezben és az ő fényképük majd eladja a játékot. Bejött.

Szex és más minden

A reklámkampányokban is használt fotókon Michael Van Wijk (aki később a Gladiators című tévésorozat „Wolf”-jaként vált híressé) játszotta a főhőst, szíve hölgyét pedig Maria Whittaker topless modell „alakította”. A különös marketingstratégia természetesen komoly vitát váltott ki (főleg az Egyesült Királyságban), viszont érdekes, hogy a tiltakozások inkább a csomagolás szexuális vonatkozásaira, mint a játékban található lefejezésekre és egyéb erőszakos cselekményekre irányultak. Mondani sem kell, hogy ez a botrány csak növelte a Barbarian ismertségét, ami hozzájárult a kereskedelmi sikerhez. (1988-ban a cég gyorsan ki is adta a folytatást, Barbarian II: The Dungeon of Drax címen).

Mielőtt bárki félreértené, a Barbarian egy 2D-s verekedős játék, amelyben a játékosok karddal hadonászó harcosokat irányíthatnak. Kétjátékos módban egymás ellen is lehet küzdeni (ami nagyot emel az értékállóságán) és joystick vagy a billentyűzet segítségével mozgathatjuk a karakterünket. A helyszínek nagyon szépen kidolgozottak, bár sajnos kevés van belőlük (erdő, sivatag, aréna, börtönszerű „harci gödör”, trónterem).

A harcmenet nagyon élvezetesre sikerült. A barbár harcosok nemcsak mennek előre és csapkodnak, de különböző rúgásokat és kardvívó mozdulatokat mutatnak be, ugrálnak (az alacsony ütések elkerüléséhez) és bukfenceznek is, hogy kikerüljék vagy fellökjék az ellenfelet. Főleg az utóbbi hasznos, mert egy sikeres feldöntést követő ütés/rúgás/fejlevágás szinte mindig célra vezet. Minden barbárnak 12 életpontja van, amelyeket 6 kör jelképez a kezelőfelület felső sarkaiban, de ha egy jól időzített nyakra mért ütéssel lefejezzük a másikat, akkor azonnal véget ér a küzdelem, függetlenül az állástól (ez sok későbbi verekedős játékban elképzelhetetlen opció). Ezt a részt egyébként is sokan imádják a fekete humora miatt: ilyenkor egy zöld goblin belép az arénába, focilabdaként rúgja arrébb az áldozat fejét és elvonszolja a testét.

Mégis, mire számítottál?

A háttértörténet annyira egyszerű, hogy két mondatban össze is foglalhatjuk: Mariana hercegnőt elrabolta Drax, a mágus, akit nyolc barbár harcos véd. A főhős mindegyik főállású hentessel életre-halálra szóló harcba bocsátkozik, majd legyőzve őket, szembeszáll a varázslóval. Ebből ki is találhattuk, hogy 8+1 pályából áll a játék, ami a vége felé kicsit nehezebb lesz (vagy csak nekem tűnik így?), viszont itt meg is érkeztünk a Barbarian leggyengébb pontjához, a főellenfél elleni harchoz. Aminél nevetségesebb befejezést még életemben nem láttam! Az öreg nyilván nem karddal ront ránk – eddig okés is lenne -, hanem valami csillogó átokféleséget lövöldöz, amit át kell ugranunk, vagy bukfenceznünk alatta…majd amikor elérjük a varázslót, vége! Nincs kézitusa, nincs kardozás, de még lökdösődés se! Hozzáérünk és meghal! Hihetetlen! Majd a szexi Mariana odarohan hozzánk…és…nem csinál semmit. Megköszöni, hogy megmentettük őt („Thanks Big Boy”), majd mindenki mehet, amerre lát.

Ez a borzasztó finálé sem volt azonban elég nagy blama ahhoz, hogy a Barbariant leértékelje. Tény ugyan, hogy 1987-ben már berobbant a Street Fighter is – ami ennél a verekedős játéknál azért minimum egy súlycsoporttal feljebb helyezkedik el, minden tekintetben -, de ha a C64 képességeihez mérten ítélkezünk, akkor azt kell, hogy mondjuk: a Palace Software csapatának semmi oka nem volt a szégyenkezésre.

Olvasna még egy verekedős játékról? Figyelmébe ajánljuk ezt:

Mortal Kombat (1992)