Let’s Go Jungle! – Irtó jó rovarirtó

Friss élményekkel jöttünk az egyik budapesti árkádból és összegezzük benyomásunkat a Sega egy régebbi, de ma is futó játéktermi projektjéről, a Let’s Go Jungle! című shoot ’em upról.

A szinte napra pontosan másfél évtizede debütált, máig töretlenül sikeres játék egy Shinichi Ogasawara által dirigált lövöldözős őrület és a „Lost on the Island of Spice” alcímet viseli (az egyelőre kétrészes széria első epizódját ismerhetjük meg benne). A japán játéktervező ha névről nem is ismerős, munkái már egész biztosan – legalábbis azoknak, akik megfordultak játéktermek környékén az elmúlt 30 esztendőben. Neki köszönhetjük ugyanis a The Lost World: Jurassic Park, a Transformers: Human Alliance, a Dinosaur King, illetve a Daytona Championship USA árkád-játékokat; de komoly szerepet vállalt a legújabb House of the Dead rész elkészítésében is. A mester repertoárjára jellemző, hogy a látványvilágra, a kisérődallamok minőségére, és persze az adrenalinpumpáló, izgalmas játékmenetre rendkívül igényes.

Egykor szenzációszámba ment, ma már megszokott

A „puskává alakított joystickokkal” ezek a lövöldözős csodák szerencsére elég jól irányíthatók és az külön hozzájárul az élményhez, hogy általában be kell ülnünk egy boxba, ami a most tárgyalt Let’s Go Jungle! esetében egy, a Jurassik Park dzsipjéhez hasonló szerelvény. A dinós játékhoz való mindennemű hasonlóság természetesen nem a véletlen műve: Ogasawara nemcsak a shoot ’em up-ok, de az őslények szerelmese is, és esze ágában sincs túl messze elszakadni attól a témától, amit a legjobban ismer. A Lost on the Island of Spice mind a környezetet (sziget, dzsungel, falu, folyó, magaslatok, szentély, barlangok) mind a ránk leselkedő veszélyt tekintve (óriás ízeltlábúak, húsevő növények és békák) kicsit tényleg a JP világát idézi.

A Let’s Go Jungle! messze nem tökéletes – ahogy a fent említett „rokon” játékok sem: főleg az objektumok térbeli mozgatása, a gravitáció szimulálása terén volna még mit fejleszteni. Azonban, ha azt vesszük, hogy már korábban, nagyjából 20-30 évvel ezelőtt is ilyen és ehhez hasonló szemkápráztató projekteket tudott összehozni az Ogasawara-társulat, amelyek nem mellesleg a mai napig (!) bevonzzák a kíváncsi és felhőtlen szórakozásra vágyó játékosokat az árkádokba, akkor némi megértéssel fogadjuk, hogy koncepcióikat tekintve nem sokat változtak.

Pokoli édenkert

Let’s Go Jungle! története egy nyaraló pár, Ben és Norah története köré épül, akiknek a kapcsolata kissé megfeneklett, így békülésképpen egy ázsiai (?) mini-Paradicsomba, az Amoi-szigetre utaznak (ha valaki a térképen keresné a helyet, jóval messzebb, Óceániában, Palaun fogja megtalálni… no comment). A romantikusnak álmodott túra során azonban azt tapasztalják, hogy mutáns óriásrovarok pusztítanak a vidéken és kétségbeesett menekülésre kényszerítenek mindenkit (addig hogy nem tűnt fel a helybélieknek, hogy szörnyekkel élnek együtt? Oké, engedjük el ezt is…).

A dzsippel induló csoportos kirándulás elején Ben már idegesnek tűnik (nyilván rossz előérzete van), Norah pedig megpróbálja megnyugtatni, hiszen nincs itt semmi látnivaló, ugye. Aztán mégis lesz: hirtelen észreveszik, hogy egy horda óriástarantula üldözni kezdi őket. Kalapos idegenvezetőjük továbbra is optimista marad, mígnem az egyik pók rá nem ugrik és el nem fogyasztja. A dzsip megmaradt utasai kissé megrémülnek, szóval míg a sofőr beletapos a gázba, a még életben lévő, másik idegenvezető két FN FAL támadófegyvert nyújt át Bennek és Norahnak, hálából az amoi népért tett jótékony szolgálatukért.

Ennél a pontnál át is vesszük az irányítást, és puskáinkkal a kezünkben, Benből és Norahból rambót faragva, tüzet nyitunk az egyre lelkesebben érdeklődő pókrajra. Kisvártatva elbúcsúzunk második idegenvezetőnktől is (pókcsemege), majd a következő pillanatban kiderül: nem mi voltunk az egyetlen turistacsoport a környéken, szóval „bajban ismerszik meg a barát” alapon, megpróbáljuk összeszedni a szigeten rekedt túszokat, hogy aztán angolosan távozzunk egy helikopter fedélzetén (ami nem tudjuk, hogy kerül oda és ki hívta egyáltalán – de ezen sem érdemes kattogni).

Nem merem spoilerezni, annyira izgalmas, hogy miféle fordulatok várnak még hőseinkre, de annyit talán elárulhatok, a Let’s Go Jungle! nem pályázik sem forgatókönyvírói Oscarra, sem irodalmi Nobel-díjra. Szóval amikre számíthatunk, azok többnyire ugratások és zuhanások, eszeveszett rohanások sziklafalon és szentély lépcsőjén, csúszás-mászás barlangokban, vadvízi evezés, lopakodás a fák között, helikopterre kapaszkodás, egy falu felszabadítása, meg ilyenek. A szörnyinváziót szitakötőraj, csótánytámadás, gombák által megszállt, őrült pók (?), mérgező békák, óriás imádkozósáska, lepke, méhek és mindenféle barátságos lények képviselik. Azért nem bírom ki, hogy mégis eláruljam: egy jószándékú, ám nagyon félresiklott környezetvédelmi célú kísérlet eredményeképpen jött létre ez a katasztrófa, szóval a történet írói nem öncélúan helyeztek el hirtelen ennyi óriást a szigeten, hogy aztán lehessen rájuk vadászni (na jó, de).

Ne spórolj a lőszerrel!

A játékmenet hihetetlenül egyszerű, hiszen folyamatosan lőni kell mindenre, ami mozog, de a géppuska (FN FAL assault rifle) használata mellett néhány percenként valamilyen extra dolgot is végre kell hajtanunk: el kell találnunk egy-egy konkrét célpontot (egy óráslény valamely testrészét, mielőtt lesújtana ránk; kőzuhatagokat, amik ránk omlanának; kiálló fadarabokat, amelyeknek nekiütköznénk stb.), illetve a fegyver közelében lévő start/select gombot a megfelelő pillanatban lenyomva, vagy pumpáló mozdulat segítségével kell működésbe hozni, amikor egy szándékosan belassított jelenetnél egy kulcsfeladat végrehajtására összpontosítunk (átugratás egy szakadék felett; ideiglenes megszabadulás egy szörnytől, ami belekapaszkodna a járművünkbe stb.).

Ezek a harc hevében nem mindig „állnak kézre”, márpedig nekünk a másodperc töredéke alatt kell dönteni minden helyzetben (készítsünk be minél több aprót, mert számíthatunk pár csúnya bukásra)… Az óriási túlerőre, illetve a fent említett, igen gyakran előforduló  kihívásokra való tekintettel mindenképpen érdemes párban játszani – nem véletlen, hogy két puska áll rendelkezésre -, így a túlélési taktika is teljesen más lesz (pl. a több oldalról egyszerre támadó rovarinváziót „csapatjátékkal” megállítani felbecsülhetetlen élmény).

Mit is mondhatnánk, összességében milyen játék a Let’s Go Jungle!? Nos, pontosan annyit érdemes tőle elvárni, amit bármely arkád-típusú shoot ’em upnál megszokhattunk: 20-25 percnél több játékidőre senki ne számítson; annál inkább féktelen száguldásra és arra, hogy a reflexeink folyamatosan igénybe lesznek véve (néhány másodperces átvezető képsorok jelentik majd a pihenést, de aztán folytatódik az őrület). A grafika tetszetős, 15 év alatt sem öregedett rosszul; a történet nagyon buta, de nyilván eleve csak azért írták meg, hogy mégis tűnjön legalább egy B-kategóriás kalandfilmnek, ami a teljes élményhez azért tényleg nem árt. Reméljük, hogy hamarosan kipróbálhatjuk a második részt is, addig is, lehet, hogy futunk a Lost on the Island of Spice-szal még egy kört, mert ha nem is szerettünk bele, a hajsza élménye már most hiányzik egy kicsit.