Earthworm Jim – Föld alatti mozgalom

A platform videójátékok aranykorában mutatkozott be Jim, a földigiliszta, aki robotruhájával szuperhős képességekre tett szert és felvette a harcot az intergalaktikus gonosz erőivel. A kissé agyament, ám annál szerethetőbb történet közönségsikert aratott, így amellett, hogy különböző konzolokra és PC-re egyaránt lefejlesztették és folytatásokat kapott, rajzfilmsorozat is készült belőle.

A Doug TenNapel tervező és animátor által megálmodott Earthworm Jim a Shiny Entertainment műhelyében fejlesztett, úgynevezett „run & gun” típusú platformjáték, és nem véletlenül mutat hasonlóságokat számos nagysikerű francise-zal. Az 1994-es színrelépés ugyanis tökéletesen egybeesik a Disney és Virgin óriáscégek együttműködésének köszönhető Aladdin, Oroszlánkirály és más rajzfilmek alapján készült videójátékok debütálásával, amely óriási versenyt generált, tekintettel a konzolgyártók megnövekedett igényeire.

Nagyon mélyről jött

Earthworm Jim brandjét azonban a „nulláról” kellett felépíteni – csakúgy, mint az Ubisoft kabaláját, Raymant -, a biztos recept viszont szint már ott feküdt a Shiny Entertainment csapatának asztalán, hiszen pontosan tudták, mit vár a közönség egy ilyen produkciótól. Kellettek vicces karakterek, változatos, szemet gyönyörködtető hátterek és persze egy valamennyire meghökkentő sztori.

Jim egy átlagos texasi földigiliszta, vagyis nem túl veszélyes jószág, ellenben, folyton menekülnie kell az éhes varjak elől. Ez az áldatlan állapot egészen addig tart, amíg egy különleges „szuperruha” le nem hull az égből, és lehetővé nem teszi számára, hogy úgy nézzen ki és úgy működjön, mint egy ember. Féregteste lesz a feje, robotruhája pedig az új teste.

De hogyan is történhetett mindez? Előre szólok, hogy fárasztó lesz – pláne magyar fordításban -, de ígérem, nem tart sokáig.

Texas fölött, az űrben Pszichovarjú, a galaktikus fejvadász éppen Majomfej professzor találmányát, a szuperruhát el kell, hogy eljuttassa az Insectika bolygó úrnőjének, a gonosz Meztelen Csigapopsi királynőnek. Ekkor azonban feltűnik Major Mucus, egy bolygó ura, akinek szintén a ruhára fáj a foga. Annak rendje és módja szerint tűz alá is veszi Pszichovarjú űrhajóját és a harc hevében kiesik a remélt zsákmány, majd egyenesen a Földre, egészen pontosan Jim fejére pottyan. A kis földigiliszta hirtelen hat láb magasra nő és növeszt négy hiperintelligens agyat, majd elindul, hogy megmentse Hogyishívják hercegnőt – mert hát kell egy fogvatartott áldozat is, hogy legyen kiért harcolni.

Szürreális szórakozás felsőfokon

Nos, ha túléltük az előző pár sort, akkor talán koncentráljunk inkább a játékra. Érdemes, mert jó. A 2D-s sidescrolling platformerben a szokásos irányítással kell előre haladnunk, vagyis ugrálni, csúszni-mászni, lövöldözni, illetve gilisztafejünket ostorként használva csapkodni. Utóbbi nemcsak fegyverként, hanem kapaszkodóként is funkcionál, így bizonyos kampókat, vagy kiálló tárgyakat el tudunk érni vele, hogy aztán puhatestű tarzanként átlendülhessünk egy-egy szakadék felett.

Jim barátunk feladata az is, hogy kikerüljön olyan ellenfeleket, akik vissza akarják tőle szerezni a szuperruhát, illetve bizonyos szintek speciális követelményeket támasztanak vele szemben, tehát nem elég egyszerűen végigrohanni rajtuk. Van például egy olyan pálya, amin újdonsült barátunkat, a számítógép által irányított Peti kutyát kell sértetlenül eljuttatnunk a célba és ez csak úgy kivitelezhető, ha megtisztítjuk előtte a terepet az ellenségektől, illetve ostorunkkal átugratjuk a gödrökön. (Ha ez nem sikerül, akkor Peti megüti Jimet, ami elveszi az életerejét. Szép kis barát…)

A szintek általában egy karakteres főellenség elleni küzdelemmel záródnak, de a pályák közepe táján is kapni fogunk egy kisebb boss-t (csak, hogy érezzük a törődést). A sokféle gonosztevő között ott lesz Pszichovarjú, Meztelen Csigapopsi királynő, Evil, a macska, Bob, a gyilkos aranyhal, Major Mucus és persze Majomfejű professzor is, de találkozhatunk Chuckkal, a roncstelep őrültjével (aki hajlamos bizarr tárgyakat hányni) és az egészen groteszk Doc Duodenummal, ami (aki?) egy óriási alien szerve.

A felhőtlen szórakozást az egyes szintek közötti kis játék, az „Andy Asteroids” színesíti, ahol űrrobogóval kell kikerülni a szembejövő kőtörmelékeket és összeszedni minél több bónuszt érő tárgyat. Ez nemcsak pontgyűjtésre és extra életek megszerzésére szolgál, hanem meg van spékelve egy versennyel is (ki más, mint Pszichovarjú ellen) és ha veszítünk, akkor a következő szintre jutáshoz még külön el kell páholnunk a gonosz tollast.

Az Earthworm Jim (1994) végigjátszása:

Groovy!

Talán a fentiekből már kiderült, hogy az Earthworm Jim egyik igen mókás, jó értelemben véve agyament játék, ami tökéletesen hozza azt az interaktív rajzfilmfilmre emlékeztető érzést, aminek a készítők szánták (és ami amúgy is fő követelmény a korszerű platformok esetében). A játékmenet lendületes, a kezeléssel nincs gond, a nehézsége nagyjából jól beállított. További érdeme, hogy változatos és kreatív – a szórakozás ugyanakkor nem biztosított hosszú távon. Az ember azt gondolná, hogy egy ennyire szépen összerakott platform több órás játékidőt ígér: e téren azonban csalódást okoz. Igaz, hogy a folytatásoknak köszönhetően az „Earthworm Jim-függőség” némileg kezelhető, de lássuk be, nem így képzelnénk el egy igazán nagy, fordulatokban gazdag kalandot. Összességében azt kell mondanom: feltétlenül megéri kipróbálni, mert igényes kidolgozásával fellép a korábban már említett Disney – Virgin – Ubisoft trió játékainak színvonaláig, trónkövetelő viszont nem lesz (lett) belőle.