Mortal Kombat – Aki végez, kivégez

Majdnem három évtizede debütált a világ egyik legismertebb és legnépszerűbb verekedős videójátéka, a Mortal Kombat. Az eredetileg játéktermekbe szánt, őrülten erőszakos és emiatt botrányokat is megélt program hamar adaptálva lett szinte minden otthoni platformra – akkora igény volt rá. A projekt két szellemi atyja, Ed Boon és John Tobias valóságos kultuszt teremtettek, így a brand alapján készült első mozifilm hihetetlenül gyorsan elkészült (még 1995-ben), amit csakhamar folytatás, később televíziós sorozat is követett. Ezekben a napokban pedig már fut a nagy csinnadrattával beharangozott remake, ami remek alkalmat ad arra, hogy megnézzük, honnan is indult a „mortál-láz”.

Talán kevesen tudják, hogy a Mortal Kombat tényleg akkorát durrantott, hogy már a játéktermi bevétele is túlszárnyalta a vele nagyjából egyidőben futó Jurassic Park projektet. (Pedig az 1993-ban kitört dinómánia több száz millió dolláros szintet jelentett a kasszáknál és legendája a köztudatban valahogy jobban megragadt.) Nyilvánvaló, hogy a korhatárosság azért meghúzta a határokat, így különösen bátor húzásnak számított, hogy az MK első és második epizódját követően a francise-t egyáltalán be merték tolni a mozi világába. (A Paul W.S. Anderson-rendezte filmre sokan kedvenc hegylakónk, Christopher Lambert miatt emlékeznek.)

Halálos kombó

A játék élethűségét a játékfejlesztői körökben egykor nagyon divatos rotoszkóp-technika biztosította (ennek úttörője volt a Prince of Persia, amiről már áradoztam itt a Retro Magazin hasábjain). A rögzített hátterek megrajzolása ehhez képest gyerekjáték volt – ott maximum a parallax-hatás jelenthetett némi kihívást -; a harcosokat viszont kaszkadőr-színészek segítségével először fel kellett venni, majd a mozdulatsorokat képkockánként „újrarajzolni” és végül animációvá fűzni. A hatás lélegzetelállító volt. Képzeljük el, mit élhetett át egy tinédzser mondjuk 1992-ben, amikor a játékteremben nekiveselkedett egy csihi-puhinak! Szinte beszippantotta a Mortal Kombat világa és tényleg átélte a küzdelmet – akárcsak egy filmben. A leggyakrabban említett konkurens, a Street Fighter ugyan szintén adrenalin-pumpáló árkád-játék volt, de ott a színesség, a karakterek külseje dominált és mozgásuk inkább a manga-stílusú rajzfilmes hatással operált.

Így készült a Mortal Kombat (1992):

JC = Jean-Claude

Ed Boon és John Tobias a 70-es és 80-as évek verekedős filmjeinek rajongója volt, így természetesen Jean-Claude Van Damme munkásságát is igen nagyra tartották. Amikor belevágtak a Mortal Kombat elkészítésébe, a híres színésszel való együttműködésben gondolkodtak, aki ugyan már elkötelezte magát más projekthez (meglepő fordulat: ez volt a Street Fighter), a játéktervező párost felügyelő Midway kiadó azonban így is meg tudta győzni őket, hogy ne adják fel a projektet, hanem keressenek fel harcművészeket, kaszkadőröket vagy színészeket és velük csinálják végig a küzdelmet. Boon és Tobias így tett; a Van Damme-kultuszból pedig maradt Johnny Cage karaktere, akinek nárcisztikussága, spárgázása és khm… speciális, ágyékot célzó ütése emlékeztetett a belga imidzsére.

Csak egy maradhat

A játék igen acélosra sikeredett – a sztori viszont inkább rozsdás vashoz hasonlítható. Nagyjából annyit lehet elmondani róla, hogy egy Earthrealm nevű világban játszódik, ahol egy halálos viadalt rendeznek, méghozzá Shang Tsung nagymester/varázsló szervezésében, akit 500 évvel ezelőtt száműztek egy szigetre, ahol kénytelen együtt élni egy Goro nevű lénnyel. Ez a négykezű ogre már 500 éve veretlen a bajnokságban, így most harcosok új generációjának kell őt kihívnia. Shang Tsung tehát először odacsábítja a kiválasztottakat (ezek lesznek majd a játszható karakterek) és miután egymással, majd Goroval is végeztek, a maestro átveszi a hatalmat és elpusztít mindenkit, mert annyira gonosz. (Van egy olyan verzió is, hogy valójában Goro az ő szolgája és ha elbukik, akkor a mester „elveszíti a jogot”, hogy megtámadja a Földet, mint a „Külső Világ” képviselője, ezért ha kell, magának kell elvégeznie a piszkos munkát.)

Na, de itt pihenjünk is meg, sőt, javaslom töröljük is a memóriánkból ezt a maszlagot (mielőtt kisül az agyunk) és koncentráljunk a játékra. Az ugyanis világosan látszik, hogy az egész Mortal Kombat história inkább utólag lett kidolgozva, mert maga a harc volt a lényeg már 30 évvel ezelőtt is. No, meg a zene, ami azóta is lázba hoz minden rajongót…

A Mortal Kombat zenéje, amitől mindenki „hangulatba jön”:

Az első epizódban összesen hét karakter közül választhatunk, akikkel hét különböző helyszínen fogunk megmérkőzni. A küzdelem mindig egy az egy ellen megy és természetesen a kevésbé szerencsés fél haláláig tart, akit kómás állapotában (amikor a képernyő felső részében látható életerő-csíkja elfogy) ki is lehet végezni (ez a „Fatality”). Ezt azért fontos megjegyezni, mert a Mortal Kombat konkrétan ennek a kegyetlen bánásmódnak köszönheti világsikerét. A játékosok nagy része eminens diákokat megszégyenítő buzgósággal tanulta azokat a titkos kombókat (mozgás- és akciógombok megfelelő sorrendben történő lenyomása), amikkel elő lehetett varázsolni a látványos kivégzési módokat.

Brutálisan jó

Arról nagyon megoszlottak a vélemények, hogy az olyan játékok, mint a Mortal Kombat mennyiben járul hozzá a tinédzserek erőszak-attitűdjéhez, így mondani sem kell, mekkora botrányok övezték ezt az alkotást is. A kiadó természetesen megtalálta a módját annak, hogy rajongók millióhoz így is eljusson a darab, ráadásul ebben az időszakban az agresszió üzleti potenciálját kiaknázó termékek valósággal elárasztották a piacot. A cenzúra ereje már a 80-as években kezdett jelentősen alábbhagyni (a keleti és nyugati világban egyaránt) és az új generáció nagyon is igényt tartott efféle témájú játékokra és filmekre.

Márpedig a Mortal Kombatban technikailag minden megvolt, ami a siker garanciája: a grafikai megoldások, az animáció élethűsége, a hihetetlenül gyors játékmenet, a remekre szabott irányítás és az egyszerűség jellemezte. Az, hogy a hangulat és az eltalált karakterek még viszonylag tartóssá is tették, már csak hab volt a tortán. Mint fentebb említettem, nem a kidolgozott történetre és a logikai egységre helyezte a hangsúlyt, hiszen mindenkit az érdekelt, hogy vajon ennek vagy annak a nindzsának (Scorpion, Sub-Zero, később Reptile is) hogyan lehet elővarázsolni a különleges képességét, amivel valami nagyon durva dolgot tud művelni az ellenfelével. Hogy Raiden mikor fog villámokat szórni Kanóra, Liu Kang hogy gyalul le mindenkit a levegőben, Sonya Blade és Johnny Cage hogy találja meg az ellenfél érzékeny pontját. És tényleg ezek a fontos kérdések. Hiszen ez mégiscsak egy viadal.