Driver – Gengszterek sofőrje

1999-ben jelent meg a piacon a Driver című videójáték és a végletekig fokozta a vezetés izgalmait, de még inkább az autós akciófilmek okozta lázat. Az általunk irányított főhőssel az alvilág szolgálatába szegődve kellett bizonyítanunk, hogy mi vagyunk a legfürgébb és legelvetemültebb sofőrök, akit a világ – azaz a nagyfőnök – valaha látott.

A játékot a fejlesztői piacon igencsak kapós Reflections Interactive készítette (amit kiadók 1989 óta egymás után halmoztak el ajánlatokkal és a gárda többször gazdát is cserélt, míg végül arra nem úszott egy óriáshal, az Ubisoft, és be nem nyelte mindenestül). E csapatnak köszönhettük az 1995-ben világsikert elérő Destruction Derby című alkotást, ami mindamellett, hogy igazi adrenalinbombának bizonyult, még élethű is volt. A Driver szerencsére mind grafikai szempontból, mind a mozgás és ütközés modellezését illetően átvette a roncsderbi során korábban tapasztalt jó megoldásokat és némileg tovább is fejlesztette azokat.

Azért csodát ne várjunk a kidolgozottság részleteit illetően: erősen árkád-típusú autós játékról beszélünk, aminek esze ágában sincs versenyeznie Need for Speed-, Screamer-, vagy Ridge Racer-kaliberű szimulációkkal. Itt a sofőrnek amúgy sincs ideje nézelődni, ámuldozni a pálya szépségeiben, mert az az utasok, a gyors küldetések folyamatos tempózást kívánnak. Ettől függetlenül, a készítők nagyon sokat tanultak az 1997-es Grand Theft Auto és a Carmageddon sikeréből; így ha itt nem is biztosítanak nekünk akkora szabadságot, mint a két bestseller esetében, és a kocsiból sem tudunk kiszállni, hogy inzultáljuk a járókelőket, vagy lopjunk egy új verdát, sőt, még csak nem is rendezhetünk vérfürdőt; azért az alternatív útvonalválasztás, a random manőverezés lehetősége itt is fennáll. Más kérdés, hogy ha nagyon más utcá(k)ba hajtunk be, mint amit a mitfárer javasol, rengeteg időt veszítünk és az a küldetés sikerébe kerülhet.

Halálos iramban, mert az elnök végveszélyben

Nagyban fokozza a filmes élményt, hogy a készítők mindenképpen szerettek volna a játék mögé tenni egy elfogadható színvonalú háttérsztorit és valódi színészekkel felmondani a virtuális szereplők szövegeit. Főhősünk egy John Tanner nevű fickó (Bradley Lavelle alakításában, akit a Stallone-féle Dredd bíró akciófilmben láthattunk), egy volt autóversenyző, jelenleg a New York-i rendőrség alkalmazottja. Főnöke azzal a feladattal bízza meg, hogy épüljön be a maffia köreibe (Castaldi család) és térképezze fel annak működését.

Tanner első útja Miamiba vezet, hogy felvegye a kapcsolatot egy Rufus nevű taggal és felajánlja neki sofőri szolgálatait a következő piszkos akcióban. Ehhez néhány pitiáner bűnözőhöz kell először odadörgölőznie, hogy aztán az említett nagyobb hal is felfigyeljen tehetségére. Csakhogy a várt találka nem sikerül túl jól, mivel Rufus egyik munkatársának (Jean-Paul) barátnője van olyan kedves és egy konfliktus során lepuffantja a gengsztert. Tannernek így nincs más választása: Jesse-t, az így komoly bajba került lányt biztonságba kell helyeznie és ki kell kikérdeznie a Castaldi család titkairól.

A beépült zsaru az információk birtokában eljut San Franciscóba, ahol Jean-Paul főnökét találja meg és el is kezd neki dolgozni. Kiderül, hogy tulajdonképpen megütötte a főnyereményt, hiszen maga Castaldi fogadja, csakhogy bejön a képbe egy ismerős. Rusty Slater, John korábbi autóversenyző riválisa ugyanis mint kiderül, szintén a hálózat tagja és fel is merül a gyanú, hogy le fogja buktatni őt – már amennyiben sejti, hogy Tanner nem közéjük való. Akad is egy incidens, ami főhősünket egy időre leköti, ez pedig éppen elég ahhoz, hogy Castaldi egy időre eltűnjön a radarról.

A sztori Los Angelesben (később pedig New Yorkban) folytatódik, ahol a főgengszter egy fontos FBI-ügynököt akar eltenni láb alól és amikor Tanner megtudja ezt, azt kéri rendőr kollégáitól, hogy vagy ne lépjenek közbe, vagy úgy tegyék azt, hogy a bűnözők ne fogjanak gyanút az ő szerepét illetően. Az akció végül sikeres lesz, mivel a szövetségi nyomozó életben marad, John pedig rafinált módon rákeni az egészet Rusty Slaterre. A cselekmény itt kezd egészen bonyolulttá válni, a lényeg azonban az, hogy a merénylet szorosan összefügg a leendő amerikai elnök személyével is, mivel Castaldinak van egy saját jelöltje a nemes posztra (egy bizonyos Don Hancock) és nemtelen módszerekkel távolítaná el a hivatalban – és így útban – lévő vezetőt. John Tannernek tehát a következőkben arra is rá kell jönnie, kik azok a rendőrök és FBI-munkatársak, akik kettős ügynök szerepet játszanak ebben az összeesküvésben. Mindezt úgy kell végrehajtania, hogy egyrészt továbbra is fedve kell maradnia, másrészt senkiben sem bízhat.

Játékos film, filmes játék

A spoilermentesség jegyében természetesen nem fejtettem ki, milyen fordulatok várhatók még a történetben, az mindenesetre talán érezhető, hogy ez az 1999-es alkotás komoly inspirációt adott hollywoodi forgatókönyvíróknak. A nem sokkal később debütáló Halálos iramban, a 24 című sorozat, a Szigorúan piszkos ügyek (amerikai feldolgozása: A tégla) és még tovább sorolhatnánk: mind-mind felidézik a Driver fontos elemeit. A játékban szereplő színészek ugyan nem akkora sztárok, mint azok a vásznon rohangáló kollégáik, akik az előbb említett megaprodukciókban brillíroztak, de azért Enn Reitel (Tintin kalandjai, Tökéletes trükk, A halott menyasszony) és John Sharian (Az ötödik elem, Igazából szerelem, A gépész – erről a filmről itt olvashat) helye is megvan az álomgyárban.

A Driver kifejezetten jó benyomást tesz azokra, akik mindamellett, hogy szeretnének egy kis adrenalin-töltetet és keresztülvágtatni a városon különféle járművekkel; közben szívesen részeseivé válnának autósüldözésnek, leszámolás utáni menekülésnek, menedékhely felkutatásának és minden egyébnek, ami egy rabló-pandúr történetnek szerves része – meg fogják kapni. Hiszen pörgő, eseményekben gazdag, az agyunkat kevésbé, ügyességünket annál inkább igénybe vevő popcorn akciómozi elevenedik fel előttünk, ahol a főhős sorsa a mi kezünkben van. Tapossunk hát bele a gázpedálba!