Alone in the Dark – Te kerested a bajt

1992-ben jelent meg a világ első 3D-s túlélőhorror videójátéka, amelyet az Infogrames kiadó – egészen konkrétan Bruno Bonnell francia üzletember, az Atari egykori vezetője – karolt fel és indított el a világsiker útján.

Ma már szinte egészen hihetetlen, hogyan volt képes egy tehetséges programozó olyan három dimenziós objektumok mozgatásával kísérletezni, amelyek a kor enyhén szólva korlátos hardver-szoftver környezetében is működőképesek voltak (értsd: személyi számítógépek 16-33-40 MHz-es órajelű processzorokkal, 2-4 Mbyte memóriákkal, az SVGA, az MS-DOS 4.x – 6.x, Windows 3.x, System 7 / Mac OS 7.6 operációs rendszerek debütálása…). A játék atyjának, Frédérick Raynalnek (Little Big Adventure, Time Commando) mégis sikerült a bravúr: az 1990-es évek elejére sikerült kidolgoznia egy egészen sajátságos – mondhatni, „inverz” – 3D technikát, amelynek az volt a lényege, hogy a játék környezete kétdimenziós és mozdulatlan (természetesen a térhatás megtartásával), viszont az abban mozgó szereplők vektoros grafikával készülnek és szabadon forgathatók, nyújthatók, formálhatók.

Álmok és valóság

Az Alone in the Dark első része 1924-ben, Louisiana állam egy Isten háta mögötti kúriájában játszódik (Derceto kastélyban, hogy egészen pontosak legyünk), ahová Edward Carnby magánnyomozó egy különleges megbízással érkezik meg. Az ingatlan tulajdonosa öngyilkosságot követ el, amelynek körülményei ugyan nem tisztázottak, a helyi rendőrséget mégsem érdekli különösebben – így csupán két ember göngyölítheti fel az ügyet: az említett privát kopó, illetve az elhunyt rokona, bizonyos Emily Hartwood. (Mindkettőjük irányítására van lehetőség a játékban.)  Spoilermentesen elmondható még az is, hogy a rejtélyek mögött különös erők húzódnak meg: fény derül okkultizmusra, fekete mágia jelenlétére és természetesen olyan legendára, amellyel a horror-rajongók regényekben és filmekben egyaránt találkozhattak. Nem véletlen, hogy a játék készítőit Edgar Allan Poe és Howard Phillips Lovecraft novellái, valamint George A. Romero mesterműve, a Holtak hajnala (1978) ihlették.

Bár Bruno Bonnell, az Infogrames akkori vezetője szerette volna, ha az általa elképzelt játék horrorisztikus hatása a fényjátékkal érné el a kellő félelem-szintet – vagyis egy háromdimenziós tér lenne megvilágítva különböző helyeken fáklyákkal, zseblámpával, egyéb forrásokkal, így hozva a frászt a sötétben botorkáló magányos kalandorra – a Raynal által prezentált, lélegzetelállító végeredmény szinte feledtette is ezt az igényt. Tény, hogy ha az első Alone in the Dark játékban minden effektet bevetettek volna, ahhoz olyan erőművet kellett volna biztosítani, amelyet egyetlen fanatikus játékos sem engedhetett meg magának (lásd a fenti átlagos hardverek példáját). Maradt tehát a mintegy 170 (!) rajzolt háttér fix „kameraállással” és egy olyan, okosan választott kor és helyszín, ahol a lőfegyverek használata evidencia, az elektromos áram használata pedig opcionális volt. Innentől kezdve nem kellett bajlódni bonyolult fényjátékkal és a közvetlen fizikai kontaktok animálása okozta bug-ok kockázataival sem (a verekedős játékokban is a legnehezebb feladat éppen az érintkezések programozása). A stúdió okosan felmérte a 90-es évek eleji igényeket is: míg ma már rögtön észrevesszük, hogy például csak a rajzolt tereptárgyaknak van árnyéka, addig 30 évvel ezelőtt a legtöbb embernek ez fel sem tűnt, vagy nem is érdekelte őket.

Az Alone in the Dark végigjátszása:

Zombi déjà vu

Nem véletlen, ha sokan a Resident Evil-sorozatra asszociálnak, amikor e játék képeit látják: 1992-ben Shinji Mikami, a Capcom egyik híres játéktervezője is felfigyelt az egyedülálló játékmenetre; csakhogy nem pusztán lemásolta azt, hanem továbbfejlesztette a technológiát (alkalmazva a poligonmodellezést, illetve 3D vertex megoldást). Így lett 1996-ban, az akkora már három epizódot is letudó, de kissé „kiégett” Alone in the Dark méltó utódja és máig sikeres széria első darabja az 1996-ban megjelent, még félelmetesebb, még élethűbb, még akciódúsabb és immár teljesen 3D környezetben működő Resident Evil.

Elődjét persze megpróbálták életben tartani újabb és újabb kiadásokkal, csakhogy a nagy akarásnak nyögés lett a vége: minden idők talán leglesújtóbb kritikáit magáénak tudó videójátéka (Alone in the Dark: Illumination) és egy szinte értékelhetetlen film (Egyedül a sötétben – ki másé, mint Uwe Boll rendező „mesterműve”) temette el végleg a szebb emlékeket érdemlő horrort és adott szabad utat számos más, jobb versenytársnak.

Kitört a túlélőhorror-láz

Az Alone in the Dark világsikerét semmi nem bizonyítja jobban, mint hogy nagyjából a széria harmadik részéig több mint 600.000 darabot adtak el belőle (akkor még floppy-változatban), majd kiadtak CD-s verziót is, felturbózott hanggal, jobb animációkkal és főleg újra-komponált, csodás minőségű zenei aláfestéssel. Így jutottak el 2,5 millió (!) értékesített példányig. Tény, hogy a második és harmadik epizódok nem érték el az eredti rész színvonalát sem a kritikusok, sem a közönség körében (ráadásul a fejlesztőgárda legfontosabb emberei ki is szálltak a projektből), kudarcról mégsem beszélhetünk, sőt.

Edward Carnby magánnyomozó mozgástere jelentősen bővült: immár nemcsak egy szellemkastélyban és annak földalatti járataiban, hanem kinti terepeken is életben kellett maradnia; a kastélykertben, egy kalózhajón, western környezetben, bányában és sivatagban. A korábban már említett, eleinte problémásnak tűnő közvetlen testi kontaktusok (kardvívás, ökölharc) technikailag jobban megvalósíthatóvá és főleg látványosabbá váltak. A játék szereplői is interaktívabbak lettek: az ellenfelek nagyrészt itt is élőhalottak, vudu fekete-mágia szörnyei, de immár kalózok, gengszterek, egymással is kommunikáló lények is megjelentek, akik szerves részeivé váltak az adott környezetnek. Óriási innovációnak számított az is, amit mai játékokban természetesen alkalmaznak: a főhőst néha olyan pozitív mellékszereplőkkel is összehozza a sors, akik aktívan segítenek neki, méghozzá úgy, hogy átvehetjük felettük az irányítást és megoldhatunk velük bizonyos részfeladatokat, amikre Carnby nem lenne képes (pl. mert túl nagy ahhoz, hogy beférjen olyan helyekre is, ahová csak egy gyerek).

Az Alone in the Dark készítőit számos díjjal tüntették ki (az 1993-as European Computer Trade Show-n és a Consumer Electronics Show-n például több kategóriában is nyert), talán ezeknél is nagyobb megtiszteltetés érte azáltal, hogy az utókor még a 2000-es évek közepén és végén is elismerte videójáték-történelmi jelentőségét. Így fordulhatott elő, hogy a legnagyobb szaklapok közül a PC Gamer, a Game Informer, vagy épp az Empire minden idők legnagyobb hatású és jelentőségű játék TOP-listára való felvételre érdemesnek találta az Infogrames 3D-s horrorját.