Jégkalózok – Galaktikus olvasztótégely

A 80-as évek sci-fi és fantasy hulláma jócskán kitermelte a minőségi és még jobban a kevésbé értékelt, többnyire B-kategóriásnak számító filmeket – a Jégkalózok utóbbiban szerzett helyet magának. Nem mintha helye volna az A-listán, ugyanakkor jó szívvel mondhatom: könnyed kikapcsolódás tekintetében egyáltalán nem vall szégyent.

A Stewart Raffill (Az 57-es utas, Túl nagy rizikó, Robinson család filmek) rendezte űrkaland már első pillantásra is valamiféle Star Wars – Mad Max ötvözetnek tűnik. Főszereplőnk egy „Han Solo”-szerű karakter (itt Jason névre hallgat, és Robert Urich játssza), aki hivatását tekintve kalóz és hűséges társával, Roscoe-val járja az univerzumot értékes zsákmány reményében (a közönség számára is ismerős lehet Michael D. Roberts, akit nagyon sok filmben láthattunk feltűnni: Túszdráma, Az utca királyai, vagy legutóbb a Csillag születik).

A bűnözés persze nem ismeretlen fogalom a galaxis számára, az ugyanis igencsak fogytán van a legértékesebb erőforrásból, a vízből. Csupán jégbányászat és háborúk árán lehet hozzáférni, hőseink pedig a kaotikus űrhelyzetet kihasználva fosztogatják a szállító hajókat és raktárakat. A történet akkor vesz fordulatot, amikor egy némileg félresikerült rajtaütés során Jason úgy dönt: nemcsak a zsákmány egy részét, de egy hibernált állapotban lévő, gyönyörű nőt is magával visz (biztos, ami biztos, na). A hölgy viszont nem más, mint Karina hercegnő (a Dallas sorozatból jól ismert Mary Crosby – „Kristin Shepard”, aki nem mellesleg a világhírű Bing Crosby lánya), aki eltökélten keresi régóta eltűnt édesapját a végtelen űrben.

Az idegen senkit nem hagy hidegen

Egy vérbeli űrkalóz természetesen nemcsak gazfickó, úriember is tud ám lenni – igaz, kicsit győzködni kell hozzá. Karina hercegnőnek azonban mindez gyerekjáték: ha szépségével nem, akkor vagány húzásaival bűvöli el az eleinte kissé önfejű Jasont. Arról már nem is beszélve, hogy hamar fény derül egy izgalmas titokra, miszerint létezik egy bolygó (a „hetedik”), aminek felszínén – a legendák szerint – töméntelen mennyiségű iható víz rejlik. Ennél a pontnál a sci-fi rajongók lelki szemei előtt talán már fel is sejlik a Csillagközi romboló (Battlestar Galactica) című klasszikus…

A Jégkalózok valóban számos korábbi sikerszériából próbál összegyúrni valamit, amitől sikert remél. Ez azonban kockázatos vállalkozás és csak az igazán profi forgatókönyvírók és rendezők képesek arra, hogy minőségi filmet alkossanak belőle – ami legyünk őszintén, ebben az esetben nem igazán sikerült. Annak ellenére, hogy több olyan színész is feltűnik, akikről azóta tudjuk, hogy komoly karriert futottak be: elég az Oscar-díjas Anjelica Huston-ra, vagy a széles közönség számára egyértelműen legismertebb arc Ron Perlman-re gondolni; de ott van egy igazi legenda, John Carradine is, akinek a neve mellett 350-nél is több filmes produkció sorakozik fel (elsősorban a horrorok és a B-filmek rajongói táborában ismert sztár). És ha John Matuszak és Bruce Vilanch neve nem is mond elsőre semmit, arcról egészen biztosan sokan felismerik őket, ahogy több más mellékszereplő is tiszteletét tette komoly produkciókban is egészen a 2000-es évekig (helyszűke miatt most nem sorolnám fel őket).

Galaktikus szatócsbolt

A Jégkalózok mozi esetében tehát látszólag minden adott volt ahhoz, hogy közönségfilm legyen. De vajon mi hiányzott annyira a sikerhez? Nos, a tisztes technikai megvalósítás mindenképpen. Az itt használt díszletek, jelmezek és animációk már a 80-as években is ciki kategóriásnak számítottak, arról nem is beszélve, hogy folyamatosan olyan érzést keltenek, mintha a tervezők és az öltöztetők véletlenszerűen választották volna meg őket (amit találtak a raktárban, összehordták és készítettek belőle egy filmet?). Láncinges lovagok, béna és buta robotok, szablyás kalózok, békebeli bejárónő, papírtákolmányok, alumínium szerelvények páncélnak álcázva, old-school televíziók, alien-tojásból (!) előbújó űrvarangyok és egyéb őrültségek. Mindez keverve olyan csúcstechnológiával, mint az űrsiklók térugró hajtóművei, vagy a lézerfegyverek… Mi van??

Hogy a sztori nem bonyolult és fordulatokban sem túlságosan gazdag, nem róható fel egy ilyen filmnek. Az már annál inkább, hogy a béna körítés mellett tele van totálisan logikátlan elemekkel – a történet vonalvezetéséről már nem is beszélve. Folyton a „hogy kerültünk ide?”-kérdés merül fel az egyszeri nézőben, mert néha tényleg érthetetlen, miért is játszódik le egy jelenet egy kocsmában, máskor a sivatag kellős közepén, vagy épp egy fura palotában, ami egy ködös, amazonokkal (!) őriztetett pusztában honol. Persze rájövünk: korábbi sikerfilmek (Star Wars, Mad Max, Alien, Conan, a barbár stb.) mindegyikében találkozhattunk hasonló helyszínekkel – igaz, külön-külön. Itt viszont fogták a készítők kedvenc élményeiket és egyszerűen beömlesztették ebbe a történetbe. Van tehát egy „Han Solo”-karakterünk, akinek konfliktusba kell kerülnie egy rablás során egy űrhajón, majd a barátainak össze kell mérniük az erejüket kalózokkal egy kocsmában („Leia hercegnő és védelmezője”), aztán fel kell keresniük egy remetét egy sivatagban (Mad Max akciójelenetek), aki nem örül a hívatlan vendégeknek, viszont tele van bölcs tanácsokkal („Yoda mester”), majd maguk alá kell gyűrniük egy bizarr uralkodót a saját palotájában („Jabba”), aztán tovább kell száguldaniuk egy időalagútban („Star Trek”), miközben meggyűlik a bajuk potyautasokkal is („Alien”)…

Heves jeges

Mi az, ami miatt mégsem kell szégyellni ezt a produkciót? Bármilyen hihetetlen, rendelkezik egy olyan képességgel, ami teljességgel felállítja a szégyenpadról. Mégpedig azzal, hogy vicces. Sőt, határozottan nem veszi komolyan magát. A Jégkalózok csapatához konkrétan maga Leslie Nielsen is simán csatlakozhatott volna. Ez ugyanis egy végtelenül kedves sci-fi paródia.

Nyilván nem célja, hogy túltolja a poénokat, de éppen azért szórakoztató, mert egy-egy komolynak szánt jelenet rögtön átcsap bohóckodásba – mégsem esik tőle szét a sztori. Ott vannak például a béna robotok, amik rendkívül bután viselkednek, de mindig rá is tesznek egy lapáttal, hogy garantáltan nevethessünk rajtuk. Az időalagútban az öregedős jelenet egyenesen szenzációs (egy közelharc zajlik úgy, hogy közben a szereplők felett évek repülnek el és ez óriási poénokat szül – szó szerint is). A kocsmai konfliktus megoldása szintén meglepő, a sivatagi Mad Max-paródiáról, vagy a fejvesztett uralkodó becserkészéséről már nem is beszélve (utóbbi már-már a Monty Python-féle Gyalog galoppra emlékeztet).

A Jégkalózokat elsősorban azoknak ajánlom, akik a 70-es és 80-as évek legendás sci-fi és kalandfilmjeit nem tekintik „szent teheneknek”, vagyis nem zavarja őket, ha látnak olyan darabot is, amit végülis ezekből gyúrtak össze – és milyen rosszul! Akik pedig kifejezetten szeretik a B-kategóriás mozikat, egyenesen imádni fogják, sőt, biztosan észrevesznek majd ezernyi apró marhaságot, amin lehet kacarászni. Mert a Jégkalózok célja tényleg nem más, mint a szórakoztatás: abban pedig egész jó.

Még egy old-school kaland? Ezeket feltétlenül ajánljuk:

Az utolsó csillagharcos

Az elveszett frigyláda fosztogatói

A vadak ura

Menekülés Absolomból

Kedves ellenségem