40 évvel ezelőtt mutatták be Bud Spencer és Terence Hill tizennegyedik közös filmjét, a Kincs, ami nincs című vígjátékot, ami azóta nemcsak kultikus darabnak, de a legendás páros egyik legfontosabb ikonikus produkciójának is számít.

Az 1967-es Isten megbocsát, én nem! című spagettiwesternt után sokáig úgy tűnt, hogy Bud Spencer és Terence Hill a spagettiwestern könnyedebbé tételén tud a leghatékonyabban munkálkodni – vagyis az addig általában vérkomoly vadnyugati bosszúfilmeket vígjáték elemekkel ötvözni és ezáltal a szélesebb nézőközönség számára is fogyaszthatóvá tenni. Az 1972-es Mindent bele, fiúk! sikere azonban már jelzésértékű volt, hogy ezzel a párossal szinte bármilyen környezetbe elhelyezhető egy akcióvígjáték, az bizony működni fog. Miután a 70-es éveket „végig turnézták” olyan kiváló produkciókkal, mint A Különben dühbe jövünk (1974), a Bűnvadászok (1977), az …és megint dühbe jövünk (1978) és az Én a vízilovakkal vagyok (1979), a Spencer-Hill vonat töretlenül robogott tovább.

1981-re készült el a legendás Sergio Corbucci, a legendás spagettiwestern-rendező (akiről azóta tudjuk, hogy Quentin Tarantino kedvence) zseniális ötleten alapuló alkotása, ez az egzotikus szigeten játszódó kincskeresős kaland-vígjáték. A már megszokott – rengeteg Spencer-Hill filmben felbukkanó – mellékszereplőink ezúttal bennszülöttek, bőrdzsekis kalózok és bónuszként egy kissé eltévelyedett japán katona bőrébe bújva nehezítik meg imádott hőseink dolgát.

Aki barátot talál, kincset talál

Alan (Terence Hill) a lóversenyek megszállottja, aki feléli nagybátyja, Brady (Herbie Goldstein) megtakarításait és bajba is kerül a tartozásai miatt. Az uzsorások üldözőbe veszik, így kénytelen menekülőre fogni a dolgot és egészen a kikötőig jut, ahol Charlie (Bud Spencer) a tengerész épp egy, a Puffin lekvárgyártó cég által szponzorált világkörüli hajóútra készül. A nagy sajtóesemény okozta sürgés-forgás közepette felpattan a nagy szakállas kapitány vitorlására, hogy ott leljen menedékre. Mindeközben megtudjuk, hogy Brady régóta megszállottja egy legendának, miszerint létezik egy mesés kincsről, amelyet a Csendes-óceán egy elhagyatott szigetén rejtettek el.

A mit sem sejtő Charlie nekivág a nagy útnak és hajója már a nagyban szeli a habokat, amik felfedezi, hogy potyautas van a fedélzeten. A kapitányt nem nehéz kihozni a sodrából (Paquitónak, a papagájnak, aki elkíséri őt, ez többször is sikerült)  és Alannek már puszta léte feldühíti, így majdnem a cápák között végzi. Csodák csodájára, a hívatlan vendégnek mégis sikerül valahogy megbékítenie Charlie-t…egészen addig, amíg ki nem derül, hogy nem csupán betolakodott, de még el is térítette a hajót. Ekkor újabb dulakodás kezdődik, amelynek az a vége, hogy mindketten a vízbe esnek, nem messze egy lakatlannak tűnő szigettől. Sikerül kiúszniuk a partra és igazából itt kezdődik közös kalandjuk, ami nem szűkölködik fordulatokban.

– Ne tegyen olyat parancsnok úr, amit később megbánhat!

– Márpedig én olyat fogok tenni, amit később se fogok megbánni.

Eddig tehát a spoilermentes kedvcsináló (bár tényleg kevesen lehetnek, akik soha nem látták ezt az örökzöld produkciót) és annyit még azért tegyünk hozzá, hogy nem hiányozhatnak majd a Bud Spencer – Terence Hill filmekből ismert és kedvelt mellékszereplők sem – ki pozitív, ki negatív színben. (Lesz köztük olyan, akit szinte alig lehet majd felismerni – persze igazi BS-TH fanoknak ez gyerekjáték.)

Túl szép, hogy igaz legyen

Pongo Pongo, ez a csodálatosan szép sziget elvileg valahol a Csendes-óceánon, Japán és az Egyesült Államok között fekszik, és a Második Világháborúban harcok folytak amiatt, hogy kinek a fennhatósága alá kerüljön. A valóságban ez aprócska föld természetesen nem létezik, ám olyannyira nem, hogy az itteni jeleneteket valójában az Atlanti-óceánhoz tartozó floridai Key Biscayne területén forgatták, amit autóút köt össze Miami városával és nagyon is civilizált terület (amolyan üdülőterület, hatalmas strandokkal).

– Paquito, áruld el a kedves TV nézőknek: te is szereted a Puffin lekvárt?
– Ééén csak a papagáj csajokat szeretem!

A valósághoz már némileg közelebb áll Kamasuka (John Fuijoka nagyszerű színész, aki Michael Dudikoff mestere is volt az Amerikai nindzsában!), akinek karakterét egy volt japán tiszt ihlette. Ma már ugyanis tudjuk, hogy valóban létezett egy Onoda Hiroo nevű katona, aki Japán második világháborús kapitulációja ellenére továbbra is harcolt a Fülöp-szigeteki Lubang szigetén. 1974-ben, egyik korábbi parancsnoka közbenjárásával megtalálták és rábeszélték, hogy tegye le a fegyvert. Ugyanígy valódi a Puffin lekvár is, amit Németországban gyártanak, és a logója és mottója is ugyanaz, mint amit a filmből ismerünk.

„Kár, hogy mind hamis!”

A legendás páros által megtalált és működésbe hozott páncélautó természetesen sosem létezett a valóságban (talán látszik is rajta), hanem kifejezetten a forgatáshoz tervezték és rakták össze. Ugyanez elmondható a jelmezek és díszletek nagy részéről (a bennszülött kellékektől, a kalózok szerkóin át a japán erődig), és külön érdekesség, hogy a Terence Hill által viselt U.S. Air Force logós zubbony csak 1947 óta van forgalomban (szóval nem lelhetett rá a szigeten, amit 1944 körül hagytak ott az amerikaiak – pláne, hogy addig csak U.S. Army Air Force létezett).

– Vajon miért nem lő ránk?

– Azért, mert az hiszi, hogy japánok vagyunk.

Tovább néznénk, mint Kamasuka

Az immár 40. születésnapját ünneplő Kincs, ami nincs egyszerűen zseniális alkotás. Mivel tényleg kultikus darab, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ugyanúgy lehet filmként is méltatni, mint bármely más alkotást. Kezdjük azzal, hogy a forgatókönyv briliáns (hárman is dolgoztak rajta, köztük maga Corbucci). Meg vannak benne a fordulatok, a meglepetések, a karakterek egyszerűen imádnivalóak és emeljük ki még egyszer és utoljára a Kamasuka-szálat, ami konkrétan egy szinttel feljebb helyezi a filmet a kincskeresős sztorik palettáján (azt a fordulatot, ami hozzá köthető, csupán a spoilerveszély miatt nem írom itt le).

A képi világ és a humor szintén az erősebb Bud Spencer – Terence Hill produkciók közé teszi a Kincs, ami nincset – igaz, itt talán a verbális poénokból kevesebbet, a karakterek kinézetéből és viselkedéséből, a szituációs játékokból többet kap a néző, mint mondjuk az …és megint dühbe jövünk című film esetében. A zene minőségéről pedig csak annyit, hogy a La Bionda-alkotta album és főleg a The Fantastic Oceans komponálta főcímdal (Movin’ cruis’n) szinte mindenki számára ismert, annyira fülbemászó.

Napfény, tenger, öröm és szerelem!

Kellene még ezek után bármit is mondani? Nos, talán annyit, hogy a Kincs, ami nincs tényleg kortalan film. És talán ez a legnagyobb erőssége. Miközben felnőttként ugyanúgy imádjuk, mint tíz éve, húsz éve, vagy harminc éve, a legnagyobb bizalommal és biztonsággal merjük ajánlani az utánunk következő generációnak is. És reméljük, ők is tovább viszik majd a Spencer-Hill hagyományt – legalább negyven évig.

Még több Bud Spencer és Terence Hill? Figyelmébe ajánljuk:

Bűnvadászok

Terence Hill

Joe Bugner

Aranyeső Yuccában

Kincs, ami nincs

Chi trova un amico, trova un tesoro, vígjáték, kaland, 1981

“Dögvész pusztít majd a cápák között… az én kedvencem ugyanis a bab!”

+ Kortalan és örökzöld

+ Jól kidolgozott sztori

+ A kedvenc (visszatérő) mellékszereplők új köntösben (Anulu mindent visz!)

– Egy picit még több (verbális) poén elfért volna

  • Látványosság
  • Zene / Hang
  • Érdekesség
  • Élmény
  • Szavatosság

Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!

További cikkek

A filmzene titánja – John Williams

A filmzene titánja – John Williams

90 éves lett John Williams, a világ máig leghíresebb amerikai zeneszerzője. Az élő legenda hét évtizedes (!) pályafutása során a filmtörténelem legnépszerűbb, legismertebb és a kritikusok által legelismertebb zenéit komponálta. Williams tehetsége mellett igazi...

Albumszemle – Válogatás 1982 legjobbjaiból (I. rész)

Albumszemle – Válogatás 1982 legjobbjaiból (I. rész)

Most következő szemlénkben olyan nagylemezek kerülnek terítékre, amik bár stílusukat tekintve meglehetősen széles skálán mozognak, egy mégis közös bennük: évtizedek óta szereti őket a közönség. Itt van rögtön egy igazi nagyágyú, a Thriller, Michael Jackson amerikai...

Duck Hunt – A közönségvadász

Duck Hunt – A közönségvadász

Ma már evidenciának tekintjük, hogy a Nintendót Shigeru Miyamoto játéktervező mesterművei, így a Donkey Kong, Popeye, Zelda és persze Super Mario tette naggyá a 80-as években; pedig volt egy olyan szereplője is a sikerszériának, ami a játékmenetet tekintve kilógott...