A kétszeres Oscar-díjas amerikai színész és filmrendező, antihősök és érzelmileg sebezhető karakterek sokoldalú alakításáról ismert. Robert De Niro színész úgy jellemezte őt, mint „egy színészt, aki az átlagember arcával a szívszorítóan emberi megtestesítője.”
Dustin Hoffman már fiatalon tudta, hogy művészeti tanulmányokat szeretne folytatni, és beiratkozott a Los Angeles-i Konzervatóriumba; később úgy döntött, hogy színészi pályára lép. A Pasadena Playhouse-ban képezte magát, első fellépésére 21 éves korában került sor. Már ekkor számos vendégszerepben tűnt fel televíziós sorozatokban (Meztelen város, The Defenders, The Nurses).
A filmes áttörést Mike Nichols rendező kritikusok által is elismert filmjében, a Diploma előtt (1967) című produkcióban érte el, amiért rögtön megkapta első Oscar-jelölését. A film ikonikus betétdalát egyébként Simon & Garfunkel szerezte (Scarborough Fair).
Dustin Hoffman első fontos szerepe (Diploma előtt, 1967):
A következő fontos állomást John Schlesinger rendező – Éjféli cowboy (1969) című filmje jelentette, amelyben Jon Voight oldalán játszott; mindketten Oscar-jelölést kaptak, és a film elnyerte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat. Az 1970-es években olyan szerepekben aratott sikert, amelyek formálták színészi mesterségét: könnyedén átlépte a műfaji korlátokat a Kis nagy ember (1971) című westernben, a Pillangó című börtöndrámában (1973), ellentmondásos és úttörő komikust alakított Bob Fosse Lenny-jében (1975), egyetemi hallgatóként keverte magát slamasztikába a Maraton életre-halálra című bűnügyi filmben Laurence Olivier oldalán (1976), illetve elszánt riporterként járta körül a Watergate-botrány hátterét Az elnök embereiben (1976), amiben Robert Redford volt a partnere. 1979-ben a Kramer kontra Kramer című családi drámában szerepelt Meryl Streep mellett – mindketten Oscar-díjat kaptak alakításukért.
Ami meghozta az első aranyszobrot Hoffmannak, a Kramer kontra Kramer (1979):
Három év filmszünet után Hoffman visszatért Sydney Pollack Aranyoskám (1982) című showbusiness-vígjátékában, amely egy küszködő színészről szól, aki nőnek adja ki magát, hogy színészi szerepet kapjon. 1984-ben visszatért a színpadi színészethez is, amikor Willy Lomant alakította Az ügynök halálában, majd egy évvel később újra eljátszotta a szerepet egy televíziós filmben, amiért Primetime Emmy-díjat kapott.
A 80-as években beköszöntött Dustin újabb aranykora. Szó szerint, ugyanis második Oscar-díját nyerte el az 1988-as Esőember című moziban, Raymond Babbitt megformálásáért (ebben a produkcióban Tom Cruise volt a partnere). Az autista tudós vált Hoffman ikonikus szerepévé, ma is ez a legismertebb alakítása (még a korábbi Pillangó, Diploma előtt és Az ügynök halála filmekben nyújtott emlékezetes teljesítményét is felül tudta múlni).
Dustin Hoffman „Forrest Gumpja”, az Esőember (1988):
A hihetetlen sikereket és szakmai elismeréseket követően Hoffman újra műfajokat és némileg stílust is váltott. Színházi szerepeit ugyanakkor továbbra sem hanyagolta, sőt. 1989-ben Tony-díjra és Drama Desk-díjra is jelölték A velencei kalmár színpadi előadásában Shylock szerepéért.
Kipróbálta magát kosztümös filmekben is, így Warren Beatty Dick Tracy akcióvígjáték-adaptációjában (1990), illetve Steven Spielberg Hook sikermozijában is, Robin Williams társaságában (1991), később pedig az Én, Pán Péter című filmben (2004), amiben Kate Winslet, Johnny Depp és Julie Christie voltak a partnerei.
A 90-es években olyan ikonikus produkciókban vitte a prímet, mint a Mondvacsinált hős (1992), a Vírus (1995), illetve a felejthetetlen Pokoli lecke (1996) című thriller. Annak ellenére, hogy utóbbiban Robert De Niro, Kevin Bacon és Brad Pitt viszik a címszerepeket, Dustin Hoffman egyszerűen nélkülözhetetlen eleme a filmnek. A „két nagy öreg” pedig egy évvel később egy szatirikus feketekomédiában, az Oscar-díjas Barry Levinson mozijában mutatta meg, mennyire jól hozza a formát együtt. Ez volt az Amikor a farok csóválja… (1997), egy kevésbé felkapott, ám annál fontosabb, sőt, ma már kultikus film, kemény politikai áthallásokkal.
Dustin Hoffman és Robert De Niro zseniális párosa az Amikor a farok csóválja… (1997) című filmben:
Szintén ugyanebben az évben, szintén kevés figyelmet kapott az Őrült város (1997), amiben Dustin riporterként siet egy elkeseredett biztonsági őr (John Travolta) segítségére, aki túszul ejti az általa őrizni hivatott múzeum gyereklátogatóit. Mindenképpen érdemes megnézni, meglepően jó film. A 90-es években még egy produkciót érdemes említeni, aminek Hoffman volt a húzóneve, ez pedig a sci-fi kategóriás akciófilm, a Gömb. A tenger mélyén játszódó misztikus mozit a korábban már említett Barry Levinson rendezte és főszereplőnk egy kutatás vezetőjét alakítja, aki társaival (Sharon Stone, Samuel L. Jackson) mintegy 300 éves űrhajóra bukkan az örök sötétségben. A francia fenegyerek, Luc Besson történelmi filmje, az 1999-es Jeanne d’Arc, az Orleans-i szűz jól példázza, miért is érdemes néha újranézni egy-egy bukott darabot. Bár Dustinnak néhány perc jutott csupán, mégis; az ő szerepe a kulcsa az egész cselekménynek (a spoilermentesség jegyében egyelőre most ennyit elég tudni).
Utóbbi két mozival Dustin Hoffman lassan, de biztosan maga mögött tudta legnagyobb filmes korszakát, ami természetesen nem jelentette visszavonulását, ugyanakkor a 2000-es évektől több kevésbé sikeres vagy színvonalas produkcióban vett részt, illetve rendszerint inkább csak apróbb szerepeket vállalt. Azért itt is érdemes megemlíteni néhány kifejezetten érdekes és sokszor alulértékelt mozit. A korábban már említett több kosztümös filmje mellett, a Jeanne d’Arc-filméhez hasonlóan misztikus és sötét stílust hozott a Parfüm: Egy gyilkos története is, ami valósággal sokkolta a nézőközönséget és a kritikusokat is – kasszasiker lett a vége, no meg a megérdemelt kult-státusz, immár 15 esztendeje.
Dustin Hoffman a Parfüm: Egy gyilkos története című filmmel (2006) jelzi, hogy nagyon is jelen van:
Kevésbé volt merész, ám szintén némi szerencsét igénylő vállalkozás a Kung Fu Panda (2008) animációs produkcióban való részvétel. Dustin Hoffman itt Shifu mesternek kölcsönzi hangját és már három mozifilm készült, valamint számos rövidfilmnél és epizódnál tart a széria, vagyis óriási sikert futott be a panda-brand. Bár a könnyedebb műfajok esetében a Vejedre ütök (2004) illetve Utódomra ütök (2010) Ben Stiller – Robert De Niro vígjátékokat szokták említeni Hoffman esetében, érdemes tenni egy próbát a Felforgatókönyv (2006) című Will Ferrell komédiával is. Egyértelműen a jobbak között van.
Végül, de nem utolsó sorban hadd ajánljunk egy tényleg kevésbé ismert, ám annál értékesebb alkotást, az El Tropico – Az elveszett város (2005) című produkciót, ami az 50-es években, közvetlenül a nagy politikai változások előtti – első pillantásra édenkerti állapotokat idéző – Kubában játszódik, s bemutatja a Fidel Castro vezette marxista forradalom hatását egy ott élő család sorsán keresztül. Dustin ebben is kap egy rövid, ám annál fontosabb szerepet, rajongóknak tehát egyenesen kötelező kuriózum Andy Garcia filmje.
Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!
További cikkek
Planet Funk – Táncos, sportos, slágeres
Három ismérve is van az olasz gyökerű, de a brit elektronikus zenei hullámot követő formációnak, a 2000-es évek egyik nem kiemelt, de kifejezetten kellemes meglepetésének. A Planet Funk remek stílusötvözetek okos felhasználásával szert tudott tenni egy-két slágerre, ezzel biztosítva helyét a korabeli diszkókban és a popzenei tabellán is. Másrészt nagy sportklubok szurkolóinak a szívébe is belopta magát, akik évtizedekre biztosítják hírnevét.
Jean-Michel Jarre: Oxygène – Csak úgy kapkodtuk a levegőt
Az ikonikus francia elektronikus zeneszerző harmadik stúdióalbuma lassan fél évszázada ejti ámulatba a közönséget. Az 1976-ban kiadott Oxygène-t úgy írták le, mint a „a hetvenes évek szintetizátor-forradalmának vezetőjét” – és talán nem is túloztak.
Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja
1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.