Hívd a rádiót! – A szavak súlya

A háromszoros Oscar-díjas Oliver Stone merész vállalkozásba fogott, amikor úgy döntött, megfilmesíti Stephen Singular valós történeten alapuló novelláját. Az amerikai író általában a fundamentalizmus és pszichózis okozta erőszak témáit járja körül és habár még mindig nem jegyzik Stephen King szintjén, másfél tucat könyvéből számos darab bestseller lett és néhányuk a mozis adaptáció sorsát sem kerülhette el. A Hívd a rádiót! című thriller szerencsére köztük van.

Hazánkba némi késéssel ugyan, de Stephen Singular egyik legismertebb műve, az eredetileg „Talked To Death” címet viselő bűnügyi sztori (filmváltozata: „Talk Radio”) 1990-ben került bemutatásra, aminek érdekessége, hogy a novellát Edgar Allan Poe-díjra, míg a főszereplő, Eric Bogosian által írt forgatókönyvet Pulitzer-díjra jelölték – a Berlini Ezüst Medvét pedig el is hozta.

A provokáció művészete

Mint már említettem, a történet valós alapokon nyugszik. Egy bizonyos Alan Berg amerikai rádiós műsorvezető életének fontos szakaszát dolgozza fel, aki különös vállalkozásba kezd. Annak érdekében, hogy felsrófolja a városi adó hallgatottságát és ezáltal személyes sikere mellett azt is elérje, hogy az esetleg országos sugárzási jogot is szerezzen, egy mérhetetlenül provokatív, a 80-as években még különösen szokatlan, élő vitaműsort indít.

Az esti produkció klasszikus „betelefonálós” fórumnak indul, ahol bárki elmondhatja a véleményét, legyen az magánéleti, vagy politikai téma. A műsornak azonban van egy esszenciája, amivel addig senki sem próbálkozott: maga a műsorvezető, aki – mint egy „80-as évekbeli Csernus doktor” – szabályosan provokálja, néha kifejezetten alázza az egyre dühösebb és bátrabb hallgatóságot.

Addig jár a korsó a kútra…

Oliver Stone filmje annyiban árnyalja a valóságot, hogy az adaptáció egyrészt Dallasban, nem pedig az eredeti helyszínen (Denverben) játszódik és a főszereplőt sem Alannek, hanem Barry-nek hívják. A betelefonálók nevei és történetei szintén módosultak picit, mégis vérfagyasztóan közel állnak az FBI által is közzétett jelentésekben foglaltakéhoz, amik alapján a korabeli sajtó publikált. Megtörtént tehát az is, ami a legnyomasztóbb jeleneteit adja az egész produkciónak, miszerint a provokatőr műsorvezető nem csupán különös, esetenként buta, máskor mentálisan beteg embereket oktat ki, de összetűzésbe keveredik egy neonáci szervezettel is.

Barry egyébként is nagyon szűk mezsgyén kénytelen lavírozni, mivel bár a hallgatottsági adatok őt igazolják, kollégái támogatása igencsak megoszló. Közülük Stu (John C. McGinley – Hetedik, Holtpont, Dokik, A szakasz) feltétlen híve a bevállalós rádiósnak, ellenben Dan (Alec Baldwin – A tégla, Aviátor, A szerencseforgató, Háború a háborúról) folyton feszült és azon dilemmázik, hogy lelőjék-e a műsort, vagy sem. Utóbbi szereplő aggodalma jogos, mert Barry ugyan érzékeli, hogy kezdi túlfeszíteni a húrt, ő maga egyszerűen képtelen komolyan venni az életet (pláne, hogy szerelmi kalandjai sem sültek el úgy, ahogy korábban tervezte).

Osztatlan figyelem, megosztó produkció

A Hívd a rádiót! egy rendkívül érdekes, ám annál megosztóbb film. Talán a legkritikusabb szemek is úgy látják, Eric Bogosian castingolása telitalálat volt. Szinte meg sem kell szólalnia: mimikája, hanglejtése mindig elárulja, mit gondol valójában. A nihilizmus és az intellektuális felsőbbrendűség szélsőpontjai között cikázó, szangvinikus, csapongó, fékezhetetlen személyiséget formál meg, akitől szinte mindig azt várjuk, hogy tegyen valami vállalhatatlant. És tesz.

Más oldalról közelítve, Barry tulajdonképpen maga a „szükséges rossz”, egyfajta „gőzszelep” a belülről feszülő társadalmon. Mindamellett, hogy gátlástalanul aláz mindenkit – aki az útjában áll, vagy akit szembesíteni akar saját magával -, jelenléte meglehetősen addiktív: egyre több és több hallgató kíváncsi rá, egyre többen akarnak beszélni vele és mindeközben egyre többen kívánják bukását is. Imádják gyűlölni ezt az embert, aki örömmel adja meg a feldühödött népnek, ami a népé.

Oliver Stone filmje persze nem tökéletes. Barry szerelmi élete, a múltidézés jelenetei egyértelműen a feszültségoldást célozzák (persze, mondhatjuk, hogy karakterárnyalás miatt is lehet, ám magam ebben nem hiszek), ezek a részek azonban nem tűnnek túl kidolgozottnak. Ellenben a műsorvezetés maga és annak közvetlen előzményei és utózöngéi már profi munkák. A nézőt egyszerre szórakoztatja és megbotránkoztatja, ahogy bepillantást nyer a kulisszák mögé. Látja és hallja, ahogy a producer veszekszik a szerkesztővel, ahogy gúnyosan összenéznek és persze, ahogy a rádiós idegesen szívja a cigarettákat egymás után a műsor alatt, majd letépi magáról a fejhallgatót és kiviharzik a szobából.

Megpróbáltam spoilermentesen felvezetni a Hívd a rádiót! sztoriját, mert azon olvasóknak, akiket érdekelnek a társadalmi drámák vagy a pszichothrillerek, bátran javaslom: tegyenek vele egy próbát (ha van rá lehetőség, eredeti hanggal). Lesznek benne meglepő fordulatok, csúcsjelenetek, tanulságok. Akik pedig kedvelik a zseniális kanadai színész, Michael Wincott vendégszerepléseit, különösen ajánlom ezt a mozit: az ő jelenléte óriási plusz.