Hogy tud egy ember egyszerre jó és rossz lenni? Hogy bírja el lelkiismerete saját bűneit? Hogy képes vakvágányra vezetni nyomorult életét, amikor tudatában van a bukásnak? Borzasztóan nehéz kérdések megválaszolására vállalkozik Todd Solondz magánéleti drámája, ami szemtelen őszinteséggel rántja le a leplet átlagemberek jelleméről és titkairól – a feladat sikeres végrehajtásában pedig elsőosztályú színészek állnak rendelkezésre.
Nagyon nehéz spoilermentesen értekezni a filmről, ezért mindenképpen szeretném leszögezni, hogy akit érdekelnek az emberi kapcsolatok konfliktusai, annak feltétlenül érdemes látnia ezt a mesterművet. Kemény, sokszor tabusított témákat is feszeget és az erőszak megjelenítésétől sem riad vissza. Hátborzongató őszinteséggel vall azok helyett is, akik soha nem mernék feltárni saját titkaikat.
A film szereplői eleinte – látszólag – külön utakon járnak és hol átlagosnak, hol tökéletesnek, hol nyomorúságosnak tűnő életüket élik. A látszat azonban csal. Todd Solondz író és rendező (Isten hozott a babaházban, Élet a háború idején, Helyzetek és gyakorlatok) története lassan kibontja a történet szálait és megmutatja nekünk a kapcsolódási pontokat, sőt: az egymáshoz való viszonyulás alkotja majd az igazi magját a drámának. Családok, magányos tévelygők, válófélben lévő párok és szeretők találnak egymásra és fedik fel titkaikat, álmaikat, vágyaikat.
Boldogság keresése vagy rejtett perverziók?
Bár ellentmondásosan hangzik, A boldogságtól ordítani című film a vágyak visszafogott hajhászásáról szól, ami megbetegíthet bármilyen lelket. Ez maga a gyarlóság, amitől mindenki retteg és megpróbálja eltolni magától. Solodz azonban az átkot a maga természetességében mutatja be: úgy, hogy ne fordíthassuk el a fejünket, ne úszhassuk meg olyan könnyen a szembesítést.
„Hőseink” hétköznapi emberek, mégis, néha olyan dolgokat tesznek, amikről tudják, hogy egy „normális” ember sosem engedné meg magának. Ezek rövid ideig tartó, de rendre visszatérő pillanatok, amik valójában nem törik át a rend láthatatlan falait, egyszerűen rést ütnek rajta és mintegy titkos átjárón; néha átszöknek a túloldalra, ami számukra a boldogság birodalma.
És miközben feszült vagy épp szánalmas helyzetbe lavírozzák magukat, a drámai pillanatnak egy poén vet véget. A film ettől lesz egyszerre megrendítő és hihetetlenül könnyed. Úgy kelhetünk fel a fotelből, hogy azt érezzük, vígjátékot láttunk; pedig nagyon is fajsúlyos, életszerű drámát néztünk.
Vérfagyasztó és reménytelenül vicces
Hazudozás, maszatolás, bekattanás és reménytelen küzdelem a saját természet ellen: ezt a darabot csak profikkal lehet hitelesen eljátszani. Tudta ezt Solodz is, ezért bízta rá a hálátlanul hálás szerepeket olyan Oscar-, Golden Globe, BAFTA és Grammy-jelölt, illetve díjazott sztárokra, mint Philip Seymour Hoffman, Dylan Baker, Lara Flynn Boyle, Jon Lovitz, Ben Gazzara, Camryn Manheim, Jared Harris, Elizabeth Ashley, Jane Adams és még sokan mások. Biztosra ment. A színészek egyszerűen brillíroznak; nehéz is eldönteni, melyikük a legjobb; talán csak azt, kinek a karaktere a legemlékezetesebb.
Mivel a bűnök is rangsorolhatók, azért lenne tippem, melyik jelenet fogja a legmeghökkentőbb élményt nyújtani – de a spoiler-veszély miatt csak megemlítek párat közülük. S bár a sztori már-már tabudöngető módon kezeli őket, ebben a „csomagban” szinte mindennek meg lesz „a maga helye”: a megcsalásnak, a zaklatásnak, az alázásnak, a szexuális erőszaknak, a pedofíliának, az aranyásó életnek, az érzelmi kihasználásnak, a diszkriminációnak, a megszégyenítésnek, a (be)drogozásnak, a zsarolásnak, a gyilkosságnak, de még a maszturbálásnak és a haldoklásnak (!) is. Ezek ugyanis mind valaminek a következményei – adottsághoz, sorshoz és életmódhoz kötődnek. A személyes vágyak implikációi; amikkel a szereplők nem tudnak mit kezdeni, de kordában kell tartaniuk a mindennapokban.
Az olvasó – ha még nem látta a filmet – azt gondolhatná, hogy valami nagyon sötét komédiára vagy perverz drámára számíthat. A rendezésnek és a zseniális forgatókönyvnek köszönhetően azonban (mindkettőt a Golden Globe-díjra jelölt Todd Solondz jegyzi) egy megmosolyogtató és szatirikus, mégis megdöbbentő, elgondolkodtató alkotást kap. Kevés olyan mű büszkélkedhet azzal a játszi magabiztossággal, amivel ez a film mutatja be az emberi természet sötét oldalát.
A boldogságtól ordítani
Happiness, dráma, vígjáték, 1998
Gyarló az ember és ezt rossz látni. De kell.
+ Laza, könnyed, vicces
+ Jól megírt dialógusok
+ Kiváló színészválasztás
– Talán a drámaiság fokozaton lehetett volna csavarni még egyet
- Látványosság
- Zene / Hang
- Érdekesség
- Élmény
- Szavatosság
Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!
További cikkek
Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja
1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.
Exhumed – A múmia áldásos átka
A 90-es évek közepén rengeteg ígéretes FPS debütált a piacon és annak ellenére, hogy a Doom (1993) és a Quake (1996) továbbra uralta a népszerűségi listát, néhány alternatív megoldással egészen szépen lehetett érvényesülni mellettük. Ennek ékes példája az Exhumed, ami...
A filmzene titánja – John Williams
90 éves lett John Williams, a világ máig leghíresebb amerikai zeneszerzője. Az élő legenda hét évtizedes (!) pályafutása során a filmtörténelem legnépszerűbb, legismertebb és a kritikusok által legelismertebb zenéit komponálta. Williams tehetsége mellett igazi...