Az amerikai heavy metal együttes 1981-ben alakult Los Angelesben James Hetfield énekes/gitáros és Lars Ulrich dobos által (bár nagyrészt San Franciscóban volt a székhelyük). Gyors tempóik, hangszerelésük és agresszív zenei stílusuk a thrash metal egyik alapító „nagy négyes” zenekarává tette őket a Megadeth, az Anthrax és a Slayer mellett.
A Metallica jelenlegi felállása a széles közönség körében is ismert alapító tagokból (Hetfield és Ulrich) áll – akik a dalszerzésért is felelnek -, de már hosszú ideje penget náluk a vezető gitáros Kirk Hammett és a basszusgitáros Robert Trujilló is. A zenekar ugyanakkor korábbi tagjai között is komoly karriert befutott metálzenészekkel büszkélkedhet: a korábbi gitáros Dave Mustaine például a fent említett Megadeth megalapításával folytatta, miután kirúgták a zenekarból, de Ron McGovney, Cliff Burton (aki 1986-ban elhunyt egy svédországi buszbalesetben) és Jason Newsted basszusgitáros is jegyzett a szakmában.
A zenekart hivatalosan 1981 október 28-án alapították, ám James Hetfield és Lars Ulrich ekkor még csak alig öt hónapja ismerték egymást és még a Metallica nevet sem ők, hanem egy barátjuk találta ki, aki egyébként saját magazinja alapításán ügyködött (ami végül „MetalMania” lett). Első saját dalukat, a „Hit the Lights”-ot is csak 1982-ben hozták ki, ami egy Metal Massacre nevű – azóta magát sorozattá kinövő – válogatásalbumon szerepelt. Kissé mókás, hogy a szerkesztők véletlenül „Mettallica” néven jegyezték fel őket…
A Kill ‘Em All nagylemez (1983) hozta be az agresszív stílusú és gyors tempójú dalokat a köztudatba, és ez az album még egyfajta punk lendületet és brit heavy metal hatást is magán hordozott. (Általában ezt is tartjuk a trash metal alműfaj első alkotásának.) S bár maga idejében nem ment nagyot az eladási listákon, a később már jócskán befutott zenekarnak komoly pluszsikereket hozott a 80-as évek végétől. Igen, szinte hihetetlen, de 1988-ban, vagyis 5 évvel (!) a debütálást követően fel is került a Billboard 200-as listájára, 1999-re pedig már 3 millió példány kelt el belőle csak az USA-ban. (Hab a tortán, hogy a Rolling Stone magazin „az 1980-as évek 100 legjobb albuma” között jegyzi ma is.)
De hogyan jutottak el idáig? A Metallica a korai felemás sikereket, ám egyre több és több turnét hozó időszakot követően, még 1984-ben a nagylemezkiadó Elektrához szerződött, és ez volt számára a nagy áttörés. Először ugyanis itt, a harmadik album megjelenésével (Master of Puppets, 1986) aratott kereskedelmi sikert (a lemezt pedig azóta is az egyik legnagyobb hatású thrash metal albumként jellemeznek sokan), majd következett az …And Justice for All (1988), ami szintén sikeres volt, és a Metallica első Grammy-díj jelölését is meghozta.
Névadó ötödik albumuk, a Metallica (1991 – „Fekete Album” néven is ismert), s egyben a zenekar első olyan nagylemeze, amely nem igazán a thrash metal stílusjegyeire épített, hanem a mainstream közönséget szólította meg – ennek köszönhetően pedig igen jelentős kereskedelmi sikert ért el (az USA-ban a mai napig több mint 16 millió példányban kelt el!). Innentől kezdve a banda valósággal leuralta a heavy metal rockzenei műfaj számára egyébként sem könnyű 90-es éveket (ennek okai külön cikket érdemelnek) – aminek a producerek és koncertszervezők nagyon, az underground közeg egy jelentős része viszont kevésbé örült.
Csak ebben az időszakban hétszer jelölték őket Grammy-díjra (amiből négyet el is hoztak), és számos ismert egyéb fórumon jelölték őket különböző kategóriákban (Billboard Music Awards, MTV Video Music Awards, American Music Awards stb. – aki kíváncsi a teljes listára, megtekintheti a külön ennek szánt Wikipédia-oldalon). A Metallicának tehát sikerült az, ami addig másnak nem: populárissá tette ezt a rétegműfajt, méghozzá a progresszív diszkó- és popzene-uralom idején.
A nagy műfaji nyitás és a sok kísérletezés egy kissé úgy tűnt, mintha elfáradt volna a 2000-es évekre. Miután a zenekar különböző műfajokkal és irányzatokkal szórakoztatta a nagyérdeműt különböző kiadványain, kilencedik albuma, a Death Magnetic (2008) megjelenésével szépen visszatért thrash metal gyökereihez és ennek „meg is lett az eredménye”: a Metallica még korábbi albumaihoz hasonló dicséreteket kapott sok, addig inkább kritikus szakitól és persze az ős-fanoktól is. Talán részben ennek is köszönhető, hogy a Hetfield és Ulrich vezette együttes bár legnagyobb korszakán már túl van, turnéik máig őrületesen sok rajongót vonzanak és a stúdióalbum-gyártással sem álltak le. Legutóbbi, tizedik nagylemezük, a Hardwired… to Self-Destruct 2016-ban jelent meg, tehát elképzelhető, hogy mostanában debütál majd egy következő darab. Várjuk!
Még több zene, még több sztár? Íme néhány a legnagyobbak közül:
Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!
További cikkek
Planet Funk – Táncos, sportos, slágeres
Három ismérve is van az olasz gyökerű, de a brit elektronikus zenei hullámot követő formációnak, a 2000-es évek egyik nem kiemelt, de kifejezetten kellemes meglepetésének. A Planet Funk remek stílusötvözetek okos felhasználásával szert tudott tenni egy-két slágerre, ezzel biztosítva helyét a korabeli diszkókban és a popzenei tabellán is. Másrészt nagy sportklubok szurkolóinak a szívébe is belopta magát, akik évtizedekre biztosítják hírnevét.
Jean-Michel Jarre: Oxygène – Csak úgy kapkodtuk a levegőt
Az ikonikus francia elektronikus zeneszerző harmadik stúdióalbuma lassan fél évszázada ejti ámulatba a közönséget. Az 1976-ban kiadott Oxygène-t úgy írták le, mint a „a hetvenes évek szintetizátor-forradalmának vezetőjét” – és talán nem is túloztak.
Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja
1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.