Több mint négy évtizedes múltra tekint vissza a legendás brit-amerikai rockbanda, amelyet New Yorkban alapított a veterán gitáros és dalszerző Mick Jones, Ian McDonald (egykori King Crimson-tag), valamint Lou Gramm énekes.
A ma is aktív Jones találta ki a zenekar nevét, mivel ő, McDonald és Dennis Elliott britek, míg Gramm, Al Greenwood és Ed Gagliardi amerikaiak voltak. Különféle belső viták és üzleti megfontolások miatt 1980-tól négyfős formációként működött tovább és így élte az együttes igazi fénykorát egészen a 1990-es évekig. Onnantól egyértelmű hanyatlás időszaka következett, majd a közönség legnagyobb szerencséjére, a 2000-es években egy teljesen új formációval és a zseniális Kelly Hansen (a Hurricane heavy metal banda egykori tagja) segítségével a Foreigner szinte feltámadt poraiból (2019-ben volt szerencsém élőben látni és hallani őket – döbbenetesen jó koncertet adtak).
Bombasztikus indulás
1977-ben adta ki a Foreigner első nagylemezét és bármilyen hihetetlen, már ez a nyitódarab – a következő háromhoz hasonlóan – többszörös platinaalbum minősítést kapott az Egyesült Államokban (ötmillió példányban kelt el csak az USA-ban). A tengerentúli toplistán ráadásul rögtön a 4. helyen végzett, Kanadában és Ausztráliában pedig a Top 10-ben szerepelt, mindeközben két Top 10-es slágert is szerzett Észak-Amerikában, a „Feels Like the First Time” és a „Cold as Ice” című dalokkal.
Egyik legismertebb nótájuk az 1970-es évekből, a Cold as Ice:
Az 1978-as Double Vision még sikeresebb volt: Észak-Amerikában a 3. helyen végzett, két slágerrel, a „Hot Blooded” a 3. helyen szerepelt, a címadó dal pedig az USA-ban a 2., Kanadában pedig a 7. helyen. Harmadik albumuk, a Head Games (1979) Észak-Amerikában az 5. helyig jutott, és két Top 20-as kislemezt adtak ki, köztük a címadó dallal.
A kevesebb néha több
Ahogy fentebb már megjegyeztem, a banda nagyjából 1980-tól vált négyfős formációvá, ez azonban nemhogy hanyatlást, mint inkább új lendületet hozott a Foreigner életébe (ha igazak korábbi interjúkban elmondottak, a társalapító Al Greenwoodot és Ian McDonaldot azért rúgták ki, mert Mick Jones nagyobb kontrollt szeretett volna gyakorolni a zenekar felett, és a zene nagy részét ő írta volna). A stílszerűen „4” címet viselő új albumuk (1981) az Egyesült Államokban 10 hétig az első, Kanadában pedig a második helyig jutott, miközben sikerült a nagy áttörés Észak-Amerikán kívül is, így az Egyesült Királyságban, Németországban és Ausztráliában a Top 5-be kerültek vele.
A 4 két kislemeze is sikert aratott: Az „Urgent” első lett Kanadában és az új amerikai Rock Tracks listán, 4. helyezett az amerikai Hot 100-ban és első Top 15-ös slágerük lett Németországban; a „Waiting for a Girl Like You” című ballada pedig az USA-ban (10 héten keresztül!) és Kanadában is a 2. helyen landolt, az amerikai Rock Tracks listán pedig a csúcsra került, és ez lett az első Top 10-es slágerük az Egyesült Királyságban és Ausztráliában.
Az egyik dal, amivel elindult az európai hódítás, az Urgent:
Fel a csúcsra
1982-ben a Foreigner kiadta első Greatest Hits albumát, a Records-ot, amelyből 7 millió példányt adtak el az USA-ban. Ezt követően – szinte tökéletes időzítéssel – született meg a legnagyobb dobásnak számító, 1984-es dal, az „I Want to Know What Love Is”. A himnikus ballada az amerikai, brit, kanadai és ausztrál slágerlisták élére került, Németországban pedig a 3. helyig jutott, számos más országban pedig a Top 10-ben szerepelt. Az Agent Provocateur című forrásalbum az együttes legsikeresebb lemeze volt az Egyesült Királyságban, Németországban és néhány más európai országban, ahol az első helyen végzett, valamint Ausztráliában (3. hely), míg az Egyesült Államokban (4. hely) és Kanadában (3. hely) jól teljesített.
Minden idők egyik legismertebb rockballadája, az I Want to Know What Love Is:
Volt még ebben
A „That Was Yesterday” volt a következő kislemez az albumról 1985 elején, és egy újabb jelentős slágernek bizonyult, amely a 12. helyig jutott az amerikai Hot 100-ban (4. hely a Rock Tracks-ban) és a Top 30-ba több más országban. A nagylemez is sikeres volt, és a Foreigner egyetlen első helyezett albumává vált az Egyesült Királyságban, Németországban és Norvégiában, míg Ausztráliában és Kanadában a 3., az USA-ban és Új-Zélandon pedig a 4. helyezést érte el. Az Egyesült Államokban háromszoros platina minősítést kapott, ami döbbenetes, de tény, hogy a Foreigner addigi legalacsonyabb (!) eladású albuma volt az országban.
1985-ös nyári/őszi turnéjuk során felléptek az első Farm Aid nevű jótékonysági koncerten is (nekünk európaiaknak a Live Aid ismertebb brand, de ez is nagyon fontos eseménynek számít a tengerentúlon). Mick Jones innentől kezdve – zenekari kötelezettségei mellett – producerként is aktív karriert futott be, s olyan albumok születésénél volt jelen, mint a Van Halen 5150 (1986), a Bad Company Fame and Fortune (1986) és Billy Joel Storm Front (1989) című albuma.
Egy igazán lendületes nóta, ami méltán volt sikeres a 80-as években, a That Was Yesterday:
Már nem olyan, mint azelőtt – de örökzöld maradt
Egy kis szünet után a Foreigner kiadta az Inside Information (1987) című lemezt, amely az amerikai és ausztrál 6. helyezett „Say You Will” című sláger ellenére – amely az amerikai Rock Tracks listán is az 1. helyig jutott – relatíve nem hozott átütő sikert (ez persze az 1984-es Agent Provocateur után nehéz is lett volna). Az eladások visszaestek, és csak néhány európai országban került a Top 10-be, az USA-ban pedig „mindössze” a 15. helyig jutott.
A lendület megtörését egyértelműen a 90-es évek jelentették a Foreigner számára. A zenekar Unusual Heat (1991) című albuma – Lou Gramm nélkül, aki a zenekar szintetizátorok használata felé való mozdulása miatt távozott -, illetve a Mr. Moonlight (1994) – amelyen Gramm újra énekelt – sem büszkélkedhetett nagy eladási számokkal. A legmagasabb listás helyezéseket Németországban érték el, ahol az utolsó nagylemez a 16. helyen végzett. A Foreigner így is minden idők egyik legkelendőbb zenekara maradt a maga több mint 80 millió (!) eladott lemezével, s az alapító Mick Jones még mindig részt vesz a munkában, sőt, a fent már említett Kelly Hansen frontember segítségével ma is aktívan turnézó banda maradt.
Még egy érdekesség a végére – mert ez a nagyszerű zenekar tényleg megérdemli, hogy beszéljenek róla: 1988. május 14-én a Foreigner az Atlantic Records 40 éves jubileumi koncertjének főszereplője volt a Madison Square Gardenben, melynek csúcspontja természetesen az „I Want to Know What Love Is” volt, s amihez Phil Collins, Crosby, Stills and Nash, Roberta Flack, Keith Emerson és Carl Palmer, Paul Rodgers és más világhírű művészek kórusban énekelve csatlakoztak. Erről szóljon most az utolsó videó:
Olvasna még legendás zenészekről? Róluk már írtunk:
Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!
További cikkek
Planet Funk – Táncos, sportos, slágeres
Három ismérve is van az olasz gyökerű, de a brit elektronikus zenei hullámot követő formációnak, a 2000-es évek egyik nem kiemelt, de kifejezetten kellemes meglepetésének. A Planet Funk remek stílusötvözetek okos felhasználásával szert tudott tenni egy-két slágerre, ezzel biztosítva helyét a korabeli diszkókban és a popzenei tabellán is. Másrészt nagy sportklubok szurkolóinak a szívébe is belopta magát, akik évtizedekre biztosítják hírnevét.
Jean-Michel Jarre: Oxygène – Csak úgy kapkodtuk a levegőt
Az ikonikus francia elektronikus zeneszerző harmadik stúdióalbuma lassan fél évszázada ejti ámulatba a közönséget. Az 1976-ban kiadott Oxygène-t úgy írták le, mint a „a hetvenes évek szintetizátor-forradalmának vezetőjét” – és talán nem is túloztak.
Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja
1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.
