60 éves Jim Carrey kanadai-amerikai színész, komikus, író és producer. A rendkívül energikus, úgynevezett „slapstick”-előadásairól ismert világsztár 1990-ben vált először ismertté (vagyis olyan humorstílussal, amely túlzó fizikai aktivitással jár és túllépi a normál komédia határait).
Carrey tehetségére azonban nem csupán stand-up comedy producerek, de televíziós szakemberek, nem sokkal később pedig az „álomgyár” nagyjai is felfigyeltek. Igaz, a 80-as években még nem kapkodtak utána, pedig egészen sok produkcióban lépett fel (és már ekkor mesterien parodizált hírességeket), a 90-es évek elejére azonban már tényleg nevet szerzett magának és jutalma lett egy visszatérő szerep is az In Living Color (1990-1994) című amerikai szkeccs-komédia televíziós sorozatban (nálunk nem volt túlságosan ismert, ellenben, a tengerentúlon nagyon ment és több mai sztár is ott tűnt fel először).
Filmsztárrá mi mással, mint az 1994-es Ace Ventura: Állati nyomozoo című filmmel vált, de hiszik vagy sem: A maszk és a Dumb és Dumber ugyanebben az évben jött ki! Ilyen triplázásra pedig tényleg nem sok példa volt Hollywood történetében…
Nem csoda, hogy valósággal kitört a Jim Carrey-láz és a sztár ezt a helyzetet eleinte egészen hatékonyan ki is tudta használni, hogy gyorsan tovább építse filmes karrierjét: az Ace Ventura folytatása (Hív a természet – szintúgy kasszasiker), A kábelbarát (1996) és a Hanta boy (1997) nem is vallottak szégyent (na jó, az 1995-ös Mindörökké Batman igen, de a Rébusz-szerep így is közönségkedvenc lett).
Bár nagyrészt komikus színészként tipizálják, Jim Carrey drámai szerepekben is komoly sikereket ért el. Első drámai sikere a Családi szennyes (1992) című, Emmy-díjra jelölt tévéfilm főszerepe volt. A széles közönség számára azonban egyértelműen a Truman Show (1998) vitte a pálmát, pedig aki látta az Ember a Holdon (1999) című moziját, az tudja csak igazán, hogy mi mindenre képes ez az ember… Mi sem természetesebb annál, hogy mindkét filmért Golden Globe-díjat kapott.
Később főszerepet játszott az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004) című pszichológiai sci-fi romantikus drámafilmben is és ezt az alakítást sokszor Jim Carrey karrierjének egyik legfontosabb és legmeghatározóbbjaként emlegették (a legjobb férfi főszereplőnek járó BAFTA-díjra és egy másik Golden Globe-díjra is jelölték érte), de dicsérték Jeff Piccirillo drámai szerepéért is, akit a Most nevess! (2018-2020) tragikomédia-sorozatban formált meg (és egy újabb Golden Globe-díj jelölést hozott neki). Ilyen pályafutás után nem csoda, hogy a The Guardian az elmúlt évtizedek azon legjobb színészei közé sorolja őt, akiket soha nem jelöltek Oscar-díjra.
A 2000-es években természetesen elvállalt számos olyan filmet, ami inkább kasszasiker-, mintsem szakmai etalon-kategória, de mi nézők, azért mindig lelkesen fogadtuk és általában nem is okozott csalódást nekünk. Ilyen volt A Grincs, az Én és én, meg az Irén (mindkét vígjáték 2000-ben került a mozikba), valamint A minden6ó (2003), a Dick és Jane trükkjei (2005), Az igenember (2008), míg hangját kölcsönözte olyan rajzfilmeknek, mint a Horton (2008) és a Karácsonyi ének (2009). Érdekes módon, az előbb említett két animációs produkció nem volt átütő siker, ahogyan A 23-as szám (2007) című misztikus thriller sem és a 2010-es évek is inkább botrányaitól voltak hangosak, mint alakításaitól. Ugyanakkor Jim köszöni szépen, jól van és ma is aktív, sőt, valami azt súgja, hogy fog még nagyot durrantani a következő években.
Micsoda sztárok! Itt olvashat róluk:
Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!
További cikkek
Planet Funk – Táncos, sportos, slágeres
Három ismérve is van az olasz gyökerű, de a brit elektronikus zenei hullámot követő formációnak, a 2000-es évek egyik nem kiemelt, de kifejezetten kellemes meglepetésének. A Planet Funk remek stílusötvözetek okos felhasználásával szert tudott tenni egy-két slágerre, ezzel biztosítva helyét a korabeli diszkókban és a popzenei tabellán is. Másrészt nagy sportklubok szurkolóinak a szívébe is belopta magát, akik évtizedekre biztosítják hírnevét.
Jean-Michel Jarre: Oxygène – Csak úgy kapkodtuk a levegőt
Az ikonikus francia elektronikus zeneszerző harmadik stúdióalbuma lassan fél évszázada ejti ámulatba a közönséget. Az 1976-ban kiadott Oxygène-t úgy írták le, mint a „a hetvenes évek szintetizátor-forradalmának vezetőjét” – és talán nem is túloztak.
Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja
1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.
