55. születésnapját ünnepli a csodálatos Sophie Marceau, akinek filmes pályafutása több mint 40 évvel ezelőtt kezdődött; ekkor kapta meg ugyanis a Házibuli című francia vígjáték főszerepét. Annak ellenére, hogy azóta sok mindent letett az asztalra, máig is rengetegen az egykori kamasz Vic karakterével azonosítják őt, aki a történet szerint élete első házibulijába készül, s a zene és tánc mellett az első szerelem is várja. No, meg az ebből fakadó bonyodalmak.
Mind az első rész, mind az 1983-as folytatás kasszasiker lett és a színésznő utóbbiért még a César-díjat is besöpörte. Érdekesség, hogy a fiatal Sophie Marceau ekkoriban még nem is nagyon gondolt a színészetre, csupán nyári munkát keresett, mígnem édesanyja rá nem talált egy modellügynökségi hirdetésre egy újságban. Mivel a Házibuli című filmhez éppen akkor kerestek gyerekszínészt, az ő nevét is bedobták a fotói alapján. A casting sikeresnek bizonyult, sőt, a nagy tehetség-felfedezés története tökéletesen is zárult: még abban az évben, tehát 1980 nyarán leforgatták a filmet, így Sophie ősszel mehetett vissza suliba tanulni.
A 80-es és 90-es években Sophie Marceau főleg romantikus vígjátékokban és drámákban vállalt szerepet és egyre erőteljesebben vált szexszimbólummá – mégis, elsősorban tehetségével akarta magára felhívni a figyelmet. Erre jó példa az 1995-ös A rettenthetetlen című Mel Gibson-szuperprodukció, ahol kisebb, ám annál fontosabb szerepben mutatja meg, hogy sokkal több van benne, mint egykori tinisztárban.
Az Anna Karenina (1997) című, Tolsztoj-regény alapján készült mozi szintén fontos állomás a filmes portfólióban, ahol Sean Bean és Alfred Molina a partnerei. A világszintű (tehát elsősorban Európán kívüli) ismertséget mégsem ez a produkció, vagy A rettenthetetlen hozta számára, hanem a Pierce Brosnan főszereplésével készült 1999-es James Bond-film, a A világ nem elég. (Az egykor szintén szexszimbólumnak számító Denise Richards is itt tűnik fel, akiről már írtunk korábban.)
A 2000-es években a színésznő lassan kezdett visszavenni a tempóból is inkább családi életére, illetve a színházra koncentrálni. Még így is sikerült felkérni fontosabb szerepekre: igaz, a 2001-es Belphégor, a Louvre fantomjának története (pontosabban az 1965-ös sikermozi remake-je) nem igazán volt jó választás, pedig nagyon sokba került (talán Tom Cruise csúfos Múmia-projektjére emlékeztethet sokakat)… A média és a közönség figyelmét egykoron kevésbé felkeltő, ám annál mesteribb produkció, az Anthony Zimmer (2005) című film viszont igazi örökzöld – megkockáztatom, kult-kategóriás – húzás volt. Igaz, a tengerentúl széles közönségéhez csak a jóval gyengébb Johnny Depp – Angelina Jolie fémjelezte remake-kel sikerült eljuttatni (utóbbi verziót jobb elfeledni).
Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!
További cikkek
Planet Funk – Táncos, sportos, slágeres
Három ismérve is van az olasz gyökerű, de a brit elektronikus zenei hullámot követő formációnak, a 2000-es évek egyik nem kiemelt, de kifejezetten kellemes meglepetésének. A Planet Funk remek stílusötvözetek okos felhasználásával szert tudott tenni egy-két slágerre, ezzel biztosítva helyét a korabeli diszkókban és a popzenei tabellán is. Másrészt nagy sportklubok szurkolóinak a szívébe is belopta magát, akik évtizedekre biztosítják hírnevét.
Jean-Michel Jarre: Oxygène – Csak úgy kapkodtuk a levegőt
Az ikonikus francia elektronikus zeneszerző harmadik stúdióalbuma lassan fél évszázada ejti ámulatba a közönséget. Az 1976-ban kiadott Oxygène-t úgy írták le, mint a „a hetvenes évek szintetizátor-forradalmának vezetőjét” – és talán nem is túloztak.
Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja
1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.
