Akit eredetileg Michael Douglasnak hívtak, azonban két kollégája is névrokona volt, így művésznévként vette fel a „Keaton” vezetéknevet. Az Oscar-jelölt amerikai színész legismertebb szerepe a DC Comics szuperhőse, Bruce Wayne, vagyis Batman, akit Tim Burton 1989-es és 1992-es filmjében alakított (sőt, a most a készülő The Flash (2022) című produkcióban újra láthatjuk majd!).

Michael Keaton pályája elején (70-es évek) több népszerű tévéműsorban is felbukkant, köztük a Maude és a The Mary Tyler Moore Hour című műsorokban. Ekkor kényszerült a művésznév felvételére, hogy megfeleljen a SAG (Screen Actors Guild – lényegében a filmszínészek céhe) szabályainak, mivel már volt egy színész (Michael Douglas) és egy műsorvezető (Mike Douglas), akinek ugyanez vagy hasonló neve volt. Később arra a kérdésre, hogy az új vezetéknevét Diane Keaton színésznő iránti vonzalma miatt választotta-e, vagy Buster Keaton némafilmszínész előtt tisztelegve, azt válaszolta, hogy nekik ehhez semmi közük: a telefonkönyvben a „K” betű alatt keresett, amikor meglátta a „Keaton”-t, és egyszerűen megtetszett neki.

Igen, ő Batman!

Bár Keatont is elkapta a „szerep-skatulya” – talán épp emiatt -, számos kiváló filmben játszott, ami a széles közönséget nem érte el (a Retro Magazin természetesen műsorra veszi majd a legjobbakat). A 80-as években alakította például Jack Butlert a Kispapa (1983) című vígjátékban, sőt, főszereplője volt a Beetlejuice – Kísértethistória (1988) Tim Burton produkciónak is. Ekkor már nem lehetett kétséges, hogy a kétszeres Oscar-jelölt rendező őt fogja felkérni a denevérember szerepére is. Ebben az imádott időszakban készült még számos kiváló komédia, köztük az Éjszakai szolgálat (1982) és persze személyes kedvencünk, a megunhatatlan Álomcsapat (1989) is, ami egyszerűen annyira jó, hogy megőrülünk érte. Szerencsére Keaton is, és számos kiváló kollégája, név szerint Christopher Lloyd, Peter Boyle, Stephen Furst, Dennis Boutsikaris és az Oscar-jelölt Lorraine Bracco. Kész diliház.

Ilyen egy igazi álomcsapatjátékos:

S bár a világhírnév garanciát adott Keatonnak, hogy pályája csak úgy repdessen a csillagos ég felé, az élet mégsem így alakult számára. Hollywoodi pletykák egyértelműen állítják, hogy a Batman harmadik epizódjában való részvétel megtagadása az oka, hogy a 90-es évek sztárproducerei levették a keresztvizet a nagy üdvöskéről és kivették őt a legnagyobbak „kosarából”. Ettől függetlenül láthattuk őt néhány értékes moziban, így a William Shakespeare-írta és Kenneth Branagh-rendezte Sok hűhó semmiért (1993) klasszikusban, Ron Howard újságírós drámájában, a Lapzárta (1994) című filmben, a Közös többszörös (1996) című romantikus sci-fi vígjátékban Andie MacDowell oldalán, és Quentin Tartantino-féle Jackie Brown (1997) sztárokkal teletűzdelt zsánerfilmjében is.

Michael Keaton a Jackie Brown című filmben:

Sajnos a 2000-es évek sem hozott új áttörést Keaton karrierjében, így a színész nagy reneszánsza az elmúlt évtizedre „korlátozódik” – igaz, a 2014-es Birdman, majd a 2015-ös Spotlight valósággal visszarepítette őt méltó (kiemelt) helyére. Ha azt állítjuk, hogy nem voltak túl szerencsés választásai a millenniumi időszakban, akkor elég rápillantani a 6-os játszma (2005), a Fehér Zaj (2005), a Kicsi kocsi – Tele a tank (2005), vagy a Csalás és ámítás (2006) produkciókra. Ez korántsem jelenti, hogy mindegyik rossz mozi lenne, de a maga idejében azonban kivétel nélkül bukások voltak… Ellenben, ekkor jött a Verdák (2006) és Toy Story 3. (2010) animációs filmekben való részvétel (utóbbi ráadásul a sorozat talán legjobbja!), így Keaton legalább egyedi hangja révén azért remekelhetett egy kicsit a nagyközönség előtt (később a Minyonokban is feltűnik, ami szintén kasszasiker) és hasonlóan üdvösnek mondható A cég – A CIA regénye című minisorozatban vállalt szerepe is, amit 6 Emmy-díjra is jelöltek.

Egy kevésbé ismert, ám annál fontosabb film Michael Keaton életében, az Élőben Bagdadból (2002):

Keaton pályájának legnagyobb szakmai elismerését 2014-ben érte el az Alejandro González Iñárritu-féle Birdman című fekete komédiájában nyújtott alakításáért: ekkor nyerte el a legjobb férfi főszereplőnek járó Golden Globe-díjat – musical vagy vígjáték – kategóriában, és jelölték a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjra is. Korábban egyébként már jelölték Golden Globe-ra az Élőben Bagdadból (2002) című tévéfilmért is, a Marokkóban forgatott produkció maga azonban annak ellenére nem vált közismert darabbá, hogy egyrészt fontos háborús dráma, másrészt Michael Keaton mellett Helena Bonham Carter és az „örök Poirot”, David Suchet is brillírozott benne. Mindettől és mindentől függetlenül mi továbbra is imádjuk őt és reméljük, a következő évtizedben sokat látjuk még fontos filmekben, legyen az vígjáték, dráma, vagy szuperhősfilm. Boldog Születésnapot, Michael!

Akik szintén 70. születésnapjukat ünneplik idén:

Kurt Russell

Chris Rea

Phil Collins

Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!

További cikkek

Planet Funk – Táncos, sportos, slágeres

Planet Funk – Táncos, sportos, slágeres

Három ismérve is van az olasz gyökerű, de a brit elektronikus zenei hullámot követő formációnak, a 2000-es évek egyik nem kiemelt, de kifejezetten kellemes meglepetésének. A Planet Funk remek stílusötvözetek okos felhasználásával szert tudott tenni egy-két slágerre, ezzel biztosítva helyét a korabeli diszkókban és a popzenei tabellán is. Másrészt nagy sportklubok szurkolóinak a szívébe is belopta magát, akik évtizedekre biztosítják hírnevét.

Jean-Michel Jarre: Oxygène – Csak úgy kapkodtuk a levegőt

Jean-Michel Jarre: Oxygène – Csak úgy kapkodtuk a levegőt

Az ikonikus francia elektronikus zeneszerző harmadik stúdióalbuma lassan fél évszázada ejti ámulatba a közönséget. Az 1976-ban kiadott Oxygène-t úgy írták le, mint a „a hetvenes évek szintetizátor-forradalmának vezetőjét” – és talán nem is túloztak.

Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja

Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja

1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.