Kevesen mondhatják el magukról, hogy beteljesül az álmuk. Még kevesebben, hogy kétszer is. Wim Wenders, a legendás dokumentumfilmes, háromszoros Oscar-jelölt író-rendező közéjük tartozik: 1987-ben, majd 1998-ban is sikerült vászonra varázsolni csodás vízióját, méghozzá két teljesen különböző perspektívából. Ezeket hasonlítjuk most össze itt a Retro Magazin hasábjain.

Rögtön érdemes tisztázni, hogy míg a legendás Berlin felett az ég című produkciót (1987) elsősorban különböző szakmai elismerések, európai filmdíjak és jelölések – Cannes, BAFTA, César, Német Filmdíj, Európa Filmdíj stb. -, addig amerikai utódját (Angyalok városa, 1998) a közönség- és kasszasiker tették maradandóvá. A legjobb az egészben mégis az, hogy két ilyen angyali történet remekül megfér egymás mellett a kult-filmek csarnokában.

Mindkét „verzió” története lényegében ugyanazt a kérdést veti fel: vajon az öröklét, vagy a halandóság jobb-e? Súlyos következménye ugyanis mindkettőnek akad: emberként megöregszünk, megbetegszünk, baleset érhet minket. Fájdalmat, kínt, szenvedést élhetünk át. Viszont: érezhetünk. Ez az, amire az angyalok nem képesek. Olvasnak a gondolatainkban, ott tudnak lenni velünk bárhol és bármikor, de nem érinthetnek meg, nem érezhetik a színeket, az illatokat. És csak plátói szerelembe eshetnek. A Berlin felett az ég – csakúgy, mint az Angyalok városa – azt mutatja be, hogy mi történik, ha egy ilyen isteni teremtmény elkezd vágyódni a halandók mindennapjai után, és ki akarja próbálni a szerelmet? Megéri-e lemondani az öröklétről valódi élményekért cserébe?

Mindkét filmben egy angyal és egy ember egymásra találásának folyamatát látjuk, vagyis egy klasszikus szerelmi történet fog kibontakozni előttünk a maga dilemmáival, reményt vagy épp reménytelenséget keltő aktusaival. Hiába fakad ugyanakkor egy tőről a két mű, már az alapállás tekintetében különböznek egymástől. Míg a Berlin felett az ég a Bruno Ganz által játszott angyalt, addig az Angyalok városa a Meg Ryan által megformált Maggie Rice doktornőt helyezi a középpontba. Ebből már kitalálhatjuk, hogy a Wim Wenders rendezte német filmben kevésbé a szerelem, mint inkább a melankolikus, a passzív megfigyelő szerep dominál, s ez az ottani karakterek viselkedését is jelentősen befolyásolja.

Míg az amerikai változatban Nicolas Cage (mint angyal) viszonylag hamar láthatóvá válik a halandó számára – saját pillanatnyi döntésétől függően fel- és eltűnhet -, addig Bruno Ganz csak nagy hezitálások közepette, a történet második felében jut erre az elhatározásra. Őt egyébként is mintha jobban érdekelné választott hölgyén kívül (Marion szerepében Solveig Dommartin) a többi halandó sorsa – legalábbis a rendező mintha itt jobban törekedne az élet és halál aspektusainak kibővítésére. Talán ezért is annyira egyértelmű, hogy az Angyalok városában a műtétjére váró, haldoklónak tűnő Messinger úr (a zseniális Dennis Franz alakításában) mintegy „egyszemélyes” mellékszereplőnek tűnik, akit a néző könnyebben is megjegyez, mert olyan sokat látja. Természetesen a Berlin felett az ég is húz egy nagyot e téren: nem mást, mint Peter Falkot játszatja e szerepben (aki egy Németországba érkező filmsztárt alakít, lényegében saját magát). Így oldja meg, hogy a nézőben mégiscsak megmaradjon egy mellékkarakter emléke, akinek ugyan csupán néhány mondatot adnak a szájába; de hát Columbo az mégiscsak Columbo.

Az amerikai kolléga, Brad Silberling rendező ezzel szemben úgy gondolhatta, hogy a túl sok apró szerep nagyon szétszálazná a filmet, így az Angyalok városában érdemes inkább Meg Ryan és Nicolas Cage románcára fókuszálni; kettejük viszonyában pedig Dennis Franz összekötő kapocsként lesz jelen (Messinger úr történetesen Maggie Rice doktornő páciense, aki kapcsolatba lép az angyallal, s saját élettapasztalatával segíti őt a halandóhoz való közeledésben). A korábbi, Berlin felett az ég című filmben mindig a gondolatolvasás a központi elem (amire az angyalok képesek), vagyis az elejétől a végéig hallhatjuk minden szereplő belső hangját, szándékát, vívódását és ez is formálja a cselekményt.

Az Angyalok városa nem csupán képi világában, rendezési stílusában, illetve a színészi gárda összetételében jelent mást, jelent újat a 80-as években készült német filmhez képest. A mesélés, a dramaturgia kiforrottabb, izgalmasabb, átélhetőbb, érzelmesebb, hatásosabb. És legfőképp: érthetőbb. Nem alkalmaz szándékosan túlzó művészi megoldásokat, amiket csak nagy türelemmel és odafigyeléssel (vagy anélkül sem) tud a nézők többsége befogadni. A nyomasztó hangulatot színességgel és humorral oldja. A szomorúságot szenvedélyesen bemutatott szerelemmel ellensúlyozza. Máskor pedig épp utóbbival képes még letargikusabbá válni.

Az 1987-es Berlin képe ezzel szemben szürke, letargikus világot mutat (s mindehhez még a monokróm képekre se lett volna szükség!), ami az Angyalok városa életigenlő világához képest egy depressziós környezet, földi purgatórium benyomását kelti, ahol az élet és a megtisztulás egy és ugyanazon helyen található. Ez a művészi megoldás természetesen önmagában egyáltalán nem rossz, ugyanakkor az amerikai változat még enélkül a kétségtelenül hatásos módszer nélkül is könnyedén hozza azt a drámai szintet, ami a történet súlyának meg kell, hogy feleljen. (Hiszen egy horrorfilm esetében is csak opció, nem pedig kötelező elem, hogy sötét helyszínen játszódjon: anélkül is lehet félelmetes és sokkoló.)

A művészfilmek szerelmeseinek talán nem fog tetszeni az őszinteségem, mégis vállalom a véleményem: az Angyalok városa egyértelműen jobb film, mint a Berlin felett az ég. Sokszor joggal fanyalgunk, amikor egy igazán értékes és eredeti európai, ázsiai, vagy dél-amerikai filmet „amerikanizálnak”. E két produkció esetében azonban hálásak lehetünk a készítőknek, s gyorsan hozzá kell tennem, hogy a legnagyobb dicséret azt a Wim Wenders német forgatókönyvírót illeti, aki – Peter Handke Nobel-díjas osztrák íróval közösen – mindkét mozi történetét jegyzi és aktívan közreműködik az Angyalok városában is. Közös munkájukban az a legjobb, hogy nem voltak restek módosítani az eredeti koncepción ott, ahol kellett és – immár Dana Stevens amerikai írót is a csapatban tudva – modern, a 90-es évek szabad világának környezetébe helyezni az egész történetet.

Alanis Morissette dala, az Uninvited Golden Globe- és Grammy-jelölést is kapott:

Filmzene tekintetében megint az Angyalok városát kell, hogy méltassam. Igaz, hogy a Berlin felett az ég meghitt csendjei, a „hangosan” gondolkodó szereplők ábrándozó narratívái egyedi atmoszférát teremtenek, de a szélesebb nézőközönség számára nem biztos, hogy egyértelmű üzenetet takar ez a művészi megoldás. Számomra ugyan nem volt unalmas a sok „üresjárat”, azonban a tapasztalt hollywoodi kollégák is felismerhették az ebben rejlő kockázatot, így az auditív hangulat megteremtését sem bízták a véletlenre. Gabriel Yared Oscar-díjas zeneszerző, valamint Alanis Morissette világhírű énekesnő – akit az „Uninvited” című betétdal kapcsán Golden Globe-ra és Grammy-re is jelöltek – pedig rendkívül meggyőző munkát végeztek és jó ritmust biztosítottak a filmnek.

A Berlin felett az ég természetesen kultfilm volt és az is marad. Kijár neki a tisztelet ötletessége, merészsége, mélysége okán. Ha valamiben, ebben a három tulajdonságában egyértelműen jobb is, mint utódja, amely inkább tekinthető az eredeti mestermű kiforrottabb, fogyasztó-barátibb verziójának. Mondjuk úgy, hogy Wim Wenders és kollégái kaptak (még) egy esélyt arra, hogy bemutassák az egész világnak ezti az gazán megható mesét, e romantikus álmot, s kifejezzék vele az örök reményt, miszerint akármilyen magányosnak is érezzük magunkat itt a Földön: mindig lesznek, akik figyelnek ránk.

Berlin felett az ég (1987)

+ Nagyszerű ötlet

+ Berlini fal leomlása előtti világ megjelenítése, szimbolikája

– Művészfilm, nem mindenkinek volna hozzá türelme

Angyalok városa (1998)

+ Látvány és zenei világ

+ Követhetőség, kiforrott sztori

– Néhány kulcsjelenet nem elég hatásos

Audiovizuális élmény

  • Berlin felett az ég
  • Angyalok városa

Filmélmény

  • Berlin felett az ég
  • Angyalok városa

Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!

További cikkek

Macskafogó – Én szeretem önt, Mr. Teufel!

Macskafogó – Én szeretem önt, Mr. Teufel!

35 évvel ezelőtt vetítették először minden idők egyik leghíresebb magyar rajzfilmét, ami később nemzetközi karriert is befutott. A Ternovszky Béla által rendezett klasszikust az egykori kultúrpolitika nem fogadta ugyan jó szívvel, a széles közönség annál inkább. Mr....

80 éves a slágergyáros – Paul Simon

80 éves a slágergyáros – Paul Simon

A világszerte ismert amerikai zenész, énekes, dalszerző, színész és producer karrierje több mint hat évtizedet ölel fel és számos elismerés mellett 16 Grammy-díjat tudhat magáénak. Simon 1956-ban alapította a Simon & Garfunkel duót iskolatársával, Art...

Az ismeretlen ismerős – 60 éves Eric Stoltz

Az ismeretlen ismerős – 60 éves Eric Stoltz

Még ha a széles közönség körében nem is számított húzónévnek, nagyon sok helyen találkozhattunk valamely zseniális karakterével, aki időről időre felbukkant a filmvásznon. Eric Stoltz a 80-as évektől kezdve folyamatosan játszik és rendez, a legnagyobb világsztárokkal...