Hamisítatlan komédiát kap, aki benevez Francis Veber sokadik agymenésére, a Dilisek vacsorájára. A francia vígjátékok pápája ezúttal egyetlen helyszínen játszódó, eredetileg színpadra írt darabbal nevetteti meg a nagyérdeműt.

A híres párizsi Variétés színház vászonra adaptált verziójában olyan sztárok játsszák a főszerepet, mint Thierry Lhermitte (akit a magyar nézők bizonyára jól ismernek Bud Spencer Fél lábbal a Paradicsomban című filmjéből); a lökött vendég szerepében pedig ugyanaz a Jacques Villeret brillírozik, akit Francis Veber eredetileg is színpadra álmodott és játszatott, 1993 óta.

De ki is ez a híres író és rendező, akit már másodszor említek? Balfácán, Pofa be!, Balekok, Montreali bankrablás, Magas, szőke férfi felemás cipőben, Apám, a hős, Négybalkezes… csak néhány cím a mester munkái közül. Veber a modern francia színház- és filmművészet megkerülhetetlen alakja, akinek nemcsak a 70-es és 80-as évek vígjáték-aranykorát köszönheti Európa, de hatása a 90-es és 2000-es évek befutott rendezőit is elérte – immár a tengerentúlon is.

Vigyázz, kész, röhej!

A Dilisek vacsorája egy klasszikus komédia, ami viszonylag hosszú előjátékkal mutatja be a szereplők hátterét és egymáshoz való viszonyát – emiatt az első bő fél órában nem is tűnik túl izgalmasnak – ez azonban csak a szokásos „altatás”, ami Francis Veber dramaturgjára egyébként is jellemző.

A történetről szigorúan spoilermentesen annyit el szabad mondani, hogy egyik főszereplőnk, Pierre Brochant (Thierry Lhermitte) egy menőnek számító, középosztálybeli figura, aki barátaival szerda esténként együtt vacsorázik, méghozzá nyomós indokkal. Az összejövetel pikantériája, hogy minden résztvevő megpróbál magával hozni egy új vendéget, akinek különc, sőt, kifejezetten lökött alaknak kell lennie. A vacsora ugyanis valójában egy verseny, ahol minél idiótább vendéget sikerül „felvonultatni”, annál nagyobb eséllyel lehet győzelmet aratni.

Brochant ezúttal rendkívül szerencsés: egyik kollégájának a vonatútja során sikerül megismerkednie egy bizonyos Francois Pignon (Jacques Villeret) nevű adóhivatalnokkal, akinek személyes hobbija, hogy  nevezetes épületek makettjeit rakja ki gyufaszálakból. A belelkesült haver rögtön le is adja a drótot a nagyszerű fogásról, majd Pierre kapva az alkalmon, meghívja a különös pasast a következő vacsorára. Az este azonban mindenki számára váratlan eseményeket és fordulatokat hoz – szóval nem egészen úgy alakul, ahogy azt Brochant és barátai tervezték…

A Dilisek vacsorája (1998) francia bemutatója (angol felirattal):

Csapat balfácán, balfácán csapat

A mesterien felépített vígjáték természetesen nem kétszemélyes darab – bár a Lhermitte – Villeret páros önmagában zseniális dolgokra képes -, így három fontos mellékszereplő fog asszisztálni abban, hogy a látszólagos rend a végére totális káoszba fulladjon. Itt van rögtön Juste (Francis Huster), a házigazda egykori barátja, akinek mindegy, hogy kin kell szórakozni és az is, hogy milyen következményekkel jár egy-egy ballépés. Marlène (Catherine Frot) „csempészi be” a nőügyet a történetbe és kihagyhatatlan Lucien Cheval úr (Daniel Prévost), az adóellenőr figurája, aki pedig lökött vendégünk neves kollégája. (De ennél többet tényleg nem merek mondani róluk, mivel minden részlet fontos lesz. Nézzék meg a filmet.)

A mű zsenialitását nemcsak a nézőközönség, de a szakmai plénum elismerése is igazolta. Az 1998-as Dilisek vacsoráját hat kategóriában is jelölték a „francia Oscarra”, vagyis César-díjra és ezek közül hármat el is nyert (a hivatalnokot játszó Villeret, az adóellenőr Prévost fő- és mellékszereplő kategóriában, valamint Veber forgatókönyvíróként). Jellemző, hogy sikerére a tengerentúlon is felfigyeltek és 2010-ben Gyógyegér vacsorára címmel, amerikai sztárokkal remake-elték. Bár a film bevételi szempontból nem lett bukás, a minőséget még a Steve Carell – Zach Galifianakis – Paul Rudd trió és a rutinos Jay Roach rendező sem tudta garantálni (utóbbi részt vett az Apádra ütök, az Az 50 első randi és a Borat mozik készítésében, az Időzített bomba című produkciót pedig itt is méltattuk a Retro Magazin hasábjain).

Az európai humor „megmentője”

A klasszikus francia (és időnként olasz) vígjátékok korszaka a vasfüggöny lebontásával nagyjából egyidőben leáldozott – legalábbis egy időre. Ebben komoly szerepe volt a kulturális igények változásának, különösen az újabb generációk részéről. Az amerikai popkultúra a filmvígjátékok körében is kitermelte a maga humorát és azok képviselőit, így a Francis Veber-vonal jelentősen háttérbe szorult (akkortájt ő maga is főleg hollywoodi produkciókban kapott feladatokat).

1998-ban azonban a Dilisek vacsorája váratlan sikert aratott és ez óriási lökést adott a francia filmkészítőknek. Mert bár a Jöttünk, láttunk, visszamennénk (1993) ugyanezen évtized fontos relikviája, dramaturg és látványvilág szempontjából már egyértelműen újhullámos produkciónak számít. Persze nekünk, nézőknek az a legjobb, ha mindkét vonal jelen van és párhuzamosan fut egymás mellett: és úgy tűnik, Veber hatása, ha már nem is olyan erősen, de valamelyest még tart.

Fogyasszuk hát bátran tőle ezt a komédiát is, mert a Dilisek vacsorájával garantáltan jól fogunk lakni anélkül, hogy megfeküdné a gyomrunkat. Apropó, fogyasztás: ha kedves az egészségünk, lehetőleg ne próbáljuk ki otthon azt a „borfinomítási” módszert, amit a filmben látni fogunk, mert az eredmény nem úgy lesz fergeteges, ahogy ez a vígjáték…

Dilisek vacsorája

Le Dîner de cons, vígjáték, 1998

„Akarja, hogy felhívjam?”

+ Meglepő fordulatok

+ Jó színészválasztás

+ Remekül adaptálja a színházi elemeket

– Kicsit lassan indul be

  • Látványosság
  • Zene / Hang
  • Érdekesség
  • Élmény
  • Szavatosság

Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!

További cikkek

Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja

Gyorsabb a halálnál – Bajkeverők párbaja

1995-ben debütált a mozikban Sam Raimi filmje, a valóságos sztárparádéval felvonuló Gyorsabb a halálnál című, úgynevezett „revizionista” western. Annak ellenére, hogy a három évvel korábbi Nincs bocsánat című Eastwood-rendezéshez hasonlóan itt is cél volt a Vadnyugat romantizálásának derékba törése, illetve a jó és rossz összemosása; azért a főszereplő és a főgonosz jellemét illetően az alkotók nem hagytak kétséget a nézőben, hogy kinek is kell drukkolni.

Exhumed – A múmia áldásos átka

Exhumed – A múmia áldásos átka

A 90-es évek közepén rengeteg ígéretes FPS debütált a piacon és annak ellenére, hogy a Doom (1993) és a Quake (1996) továbbra uralta a népszerűségi listát, néhány alternatív megoldással egészen szépen lehetett érvényesülni mellettük. Ennek ékes példája az Exhumed, ami...

A filmzene titánja – John Williams

A filmzene titánja – John Williams

90 éves lett John Williams, a világ máig leghíresebb amerikai zeneszerzője. Az élő legenda hét évtizedes (!) pályafutása során a filmtörténelem legnépszerűbb, legismertebb és a kritikusok által legelismertebb zenéit komponálta. Williams tehetsége mellett igazi...