Az amerikai polgárháború (1861-1865) eseményeit feldolgozó filmes cikksorozatunk első része az 1989-ben debütált világsikerű produkció, ami 5 Oscar-jelöléséből hármat díjra is váltott.

Edward Zwick rendező (Szükségállapot, Az utolsó szamuráj, Véres gyémánt) második mozifilmje az amerikai történelem egy érdekes fejezetét dolgozza fel, ami arról szól, hogy az észak és dél közötti háború kellős közepén, Robert Gould Shaw ezredest (Matthew Broderick – Bigyó felügyelő, Godzilla, Meglógtam a Ferrarival, A kábelbarát) azzal bízzák meg: hozza létre a hadsereg első, feketékből álló ezredét. A lelkiismeretes fiatalember – különös tekintettel arra, hogy korábbi katonai sikerei igencsak megkérdőjelezhetők -, úgy dönt, vállalja a felkérést. Így végre méltóvá válhat tiszti rangjára és a hazát is szolgálja bátor tettével. Azzal viszont már kevésbé számol, hogy egyrészt az északiak körében nem örvend túl nagy népszerűségnek a forradalmi ötlet, másrészt a többnyire szökött rabszolgákból álló önkéntes alakulat híján van a harci tapasztalatnak.

Képek a filmből, 1. rész

Csak lesz ebből valami

Katonatársa és jóbarátja, Cabot Forbes (Cary Elwes – A herceg menyasszonya, A gyűjtő, Robin Hood, a fuszeklik fejedelme) persze amennyire tud, segít neki a kiképzésben. Számíthat Mulcahy őrmesterre is (John Finn – Időzített bomba, Kapj el, ha tudsz, Veszett vad), ha szigorra van szüksége. Mégis, az önkéntes csapat rátermettsége és motiváltsága rengeteg fejfájást okoz neki. A feketék mindennapi életét Andre Braugher, Morgan Freeman és Denzel Washington karakterén keresztül ismerhetjük meg (utóbbi színész első Oscar-díját ebben a filmben nyújtott alakításáért kapta) és hamar kiderül, hogy egymáshoz való viszonyuk, illetve értékrendbeli különbségeik konfliktusokat eredményez csapaton belül is. Főleg Trip közlegény (Denzel Washington) viselkedése okoz megbotránkozást, akit úgy tűnik, nem csupán a déliek elleni bosszú, de általában a fehérekkel szembeni ellenérzései is fűtenek, ezért kezelhetetlenné is válik.

Mindeközben Shaw ezredes a hadseregét ért diszkriminációval, illetve személye elleni tiszteletlenséggel, lenézéssel szemben veszi fel a kesztyűt és eleinte az ellátmány és zsold körüli anomáliák, később magától a harctól való eltiltás nehezítik katonadolgát. A vezérkar ugyanis elfelejtette tájékoztatni arról, hogy a különleges ezred felállításának ötlete csupán kirakatba szánt díszhadsereg, amit az ellenség bosszantására és a persze a déli és északi feketék lelkesítésére találtak ki. Shaw azonban nem hagyja annyiban a dolgot és ravaszságát kihasználva, nem teljesen tiszta játékkal ugyan, de eléri, hogy amint készen állnak a fiúk, bevetésük engedélyeztetik.

Az 54. hadtest bemutatója:

Végül beleszaladt a késbe

A történelmi hűség Hollywood malmára hajtotta a vizet, mivel az 54. hadtest tényleg sikerrel vette első akadályait a harctéren. A Dél-karolinai győzelmek hírét vitték a „fekete seregnek” és valóban elérték azt a tömegpszichózist, amit igazából a vezérkar is szánt neki (csak épp nem vette komolyan). Shaw annyira fellelkesítette saját táborát, hogy a déliek is elkezdtek komolyan aggódni, főleg az egykori, átszökött rabszolgák bosszújától tartva. A csoda azonban végül elmaradt és Edward Zwick rendező nem is akarta átírni a történelemkönyvet azzal, hogy „meghosszabbítja” az ezredes életét. A film tehát a Wagner-erőd ostromával zárul, alig fél évvel a sereg megalakulását követően, ahol az északiak vereséget szenvednek és Shaw az elsők között hal meg. A hadtestet a konföderációsok ugyan megtizedelik, de ekkorra már olyan eszmei értéket nyer, hogy azt később újraszervezik és egészen a polgárháború végéig (1865) fenntartják.

Képek a filmből, 2. rész

Igazán amerikai, igazán trendi volt

Nem kell csodálkozni azon, hogy Az 54. hadtest sikeresebb film volt az elmúlt évtizedekben, mint Ron Maxwell feldolgozásai (amikről később olvashatnak majd itt a Retro Magazin hasábjain). Ez azonban nem feltétlenül annak köszönhető, hogy sztárszínészek, csúcskategóriás díszletesek és öltöztetők, Oscar-díjas operatőr (Freddie Francis) és zeneszerző (James Horner) lettek foglalkoztatva a produkcióban. Minőségi munkát végeztek, ez kétségtelen, mégis: Az 54. hadtest sikere abban a trendi megvalósításban rejlik, ami kicsit negédesen ugyan, mégis ízlésesen próbálja megmelengetni a patrióta amerikai szívét.

Igen, ez a film fel akarja hívni a figyelmet arra, hogy a nemzetért nemcsak fehérek küzdöttek. Emlékeztetni akar arra, hogy a feketék sem mind gondolkodtak egyformán saját szerepükről. És persze erősíteni akarja azt a régi pátoszt – az amerikai álmot -, hogy ha valami mellett kiállsz és kitartasz, akkor azt meg tudod valósítani. Ami viszont hiányzik ebből a mintegy kétórányi moziból, az a déliek szerepe mindebben. Ők arctalan idegen erőnek, szedett-vedett hordának tűnnek csupán, akik valahol a távoli, ködbe vesző földön tanyáznak és annyit tudunk róluk, hogy le kell győzni őket (esküszöm, néha az Az Álmosvölgy legendája, vagy A 13. harcos ugrott be, amikor az akciókat néztem).

Persze, nem először látunk ilyet: a 80-as és 90-es évek háborús filmjei között ritka volt, hogy az antagonista karaktereket nemhogy árnyalták, egyáltalán rendesen bemutatták volna. Félreértés ne essék: ettől még értékes és fontos produkciókat kaptunk, mégis, valahogy úgy érezhettük: nem ártana olyan „változat” is, amiben megismerjük az ellenoldal motivációit, belső világát is. A 2000-es évektől egyébként már ebbe az irányba fordult a hollywoodi álomgyár és sokszor ugyanazon rendezők alkottak jóval kiegyensúlyozottabb háborús mozikat, akikre ez korábban nem volt jellemző. Az amerikai polgárháborúval kapcsolatban viszont mindenképpen szerencsések voltunk/vagyunk, mert a már említett Ron Maxwell rendező épp ennek a témának a megszállottja és ha valaki, ő szeret megmutatni mindent, amiről tudni érdemes. Legközelebb az ő egyik alkotásával folytatjuk.

Az 54. hadtest

Glory, történelmi dráma, 1989

Az amerikai polgárháború történetének fontos feljegyzése.

+ A látványra és a zenére nem lehet panasz

+ Könnyű azonosulni a karakterekkel

– Néha kissé színpadias

– Néha kissé nyálas

  • Látványosság
  • Zene / Hang
  • Érdekesség
  • Élmény
  • Szavatosság

Kövesse a Retro Magazin Facebook-oldalát!

További cikkek

Magnum – Elsült, durrant, betalált

Magnum – Elsült, durrant, betalált

A 80-as évek egyik közönségkedvenc sorozata volt a Tom Selleck főszereplésével készült Magnum P.I., amiben a mindenre elszánt magánnyomozó Higgins, TC és Rick segítségével tárt fel különböző bűneseteket - 162 epizódon keresztül. A Magnum szellemi atyja az a Glen A....

Exhumed – A múmia áldásos átka

Exhumed – A múmia áldásos átka

A 90-es évek közepén rengeteg ígéretes FPS debütált a piacon és annak ellenére, hogy a Doom (1993) és a Quake (1996) továbbra uralta a népszerűségi listát, néhány alternatív megoldással egészen szépen lehetett érvényesülni mellettük. Ennek ékes példája az Exhumed, ami...

Az utánozhatatlan utánzó – Jim Carrey

Az utánozhatatlan utánzó – Jim Carrey

60 éves Jim Carrey kanadai-amerikai színész, komikus, író és producer. A rendkívül energikus, úgynevezett „slapstick”-előadásairól ismert világsztár 1990-ben vált először ismertté (vagyis olyan humorstílussal, amely túlzó fizikai aktivitással jár és túllépi a normál...